Gyerekkoromban különös izgalom fogott el, amikor édesapám bejelentette: hétvégén megyünk az Ócskapiacra, vagy ahogy csak ő röviden nevezte: az „ócskára”. Az Ócskapiac ugyanis abban az időben – ami már több, mint húsz éve volt – egy nagy vásári forgatagra hasonlított. Sehol másutt, leszámítva a palicsi majálisokat, nem láttam annyi embert, mint ott. Az asztalok között járva, mindig jó szorosan kapaszkodtam apám kezébe, mert attól féltem, elsodor a nagy tömeg. Közben pedig nem győztem bámészkodni. Mindenütt fürtökben lógtak a kabátok, pólók, sapkák. Gyermekként mégis a különböző játékok ragadták meg a figyelmemet, no meg az akkor divatos világító tornacipők, amelyre a legtöbb gyerekhez hasonlóan, én is annyira vágytam. A vásárlás végén pedig általában egy pár cipővel, néhány ruhával megrakodva indultunk hazafelé.
Az asztalok között alig látni vásárlókat (Fotó: Gergely Árpád)
A napokban is kint jártam az Ócskapiacon, vásári forgatagról azonban csak az emlékeimet felidézve tudok beszámolni. Manapság a piacon ritka vendég a vásárló. Az árukínálatra persze most sem lehet panasz. Ugyanúgy fürtökben lógnak a kabátok, pólók, sapkák az asztaloknál, mint évekkel ezelőtt, és nem csak ruhanemű kapható. Vehetünk itt karórától kezdve, kerékpáron át, különféle bútordarabokig mindent, amire csak szükségünk lehet. A piacon külön részt foglalnak el az élelmiszerárusok, a gyümölcs- és zöldségárusok, és a háztartási kellékeket kínáló árusok. Persze nem maradnak el azok sem, akik különböző lomokat kínálnak a vásárlóknak, mint például régi írógépet, magnólejátszót, elhasználódott könyveket. Az Ócskapiacon is látható, hogy közelednek az ünnepek. Több üzlethelyiség előtt világító karácsonyi díszek láthatók. Megjelentek a műkarácsonyfák is. A bejárat előtt pedig búza és egyéb a karácsonyfa alá való kis alkalmatosságok kaphatók.
Az asztalok közt járva nem csak a vásárlók hiánya jelzi, hogy nagy bajban van az Ócskapiac, hanem az is, hogy nagyon sok asztalt látni lehúzott redőnyökkel. Néhány árussal el is beszélgettünk a piac jelenlegi helyzetéről. Először egy felettébb vidám árust szólítottunk meg, aki kerékpárokhoz és motorokhoz árul alkatrészeket és különböző kellékeket. Bár az árus jókedvűnek tűnt, amint a forgalomról kérdeztük, azonnal elkomorodott.
– Nincs vásárló, leállt az egész piac. Mi ennek ellenére itt vagyunk és harcolunk. Mi mást tehetünk? A járvány előtt Magyarországról is jöttek a vásárlók és az itteniek is vásároltak tőlünk. Mostanában még a szabadkaiak is ritkán jönnek ki a piacra. Mi pedig, ha éppen szép az idő, csak napozunk. Hétvégén van egy kis mozgás, de az is nagyon gyenge. Korábban a magyarországiak voltak a rendszeres vásárlóink. Persze, megértem, hogy a járvány miatt nem jönnek, ám nem tudom, meddig bírjuk ki nélkülük. Nagyon várjuk már őket. Hogy a piac meddig bírja ki ezt a helyzetet? Nem tudom. Ha belátható időn belül teljesen megnyílnak a határok, és az itteniek is visszatérnek hozzánk, akkor minden rendben lesz. Ha nem, akkor az Ócskapiac nem marad fenn – panaszkodott az árus.
Ez után egy télikabátokkal zsúfolt asztalnál álló árust szólítottunk meg, aki miután megígértük neki, hogy nevét nem közöljük, készségesen mondta el véleményét a jelenlegi helyzetről.
– Ha az egész idei évet nézzük, a forgalom nem kicsit, hanem drasztikusan leesett. Valójában a semmiért vagyunk kint a piacon. Kijövünk összefagyni. Munka nincs. A remény azért persze mindig itt van. Reméljük, hogy valaki csak megvesz tőlünk valamit, de ha körülnéz a piacon, és meglátja az ürességet, rájön, hogy mi valójában hiába reménykedünk. A nehézségek ellenére a piac fenntartójára nem panaszkodhatunk. A Tržnica Közvállalat illetékesei rendszeresen egyeztetnek velünk. A múlt hónapban tíz százalékkal, most decemberben újabb tíz százalékkal, tehát összesen húsz százalékkal csökkentették az asztalok bérleti díját, azonban, ha nincs forgalom, akkor még a kicsi is soknak tűnik. Annyit sem tudunk megkeresni, hogy egy asztal árát kifizessük. Jelenleg a saját tartalékainkból fedezzük a költségeinket, hogy ez meddig tartható fenn, nem tudom. Szerintem már most bezárhatnák a piacot, csak az asztalokat fizetni járunk ki ide. A járvány elmúlta után esetleg majd újból ki lehetne nyitni – magyarázta az árus.
Piaci körutunk során mindvégig az járt a fejemben, hogy ha egy mai kisfiú kilátogat az „ócskára” az apukájával, már nem szükséges fognia a kezét, mert nem kell tartania attól, hogy elsodorja a nagy tömeg.
