2021. október 28., csütörtök

Világok határvidékén

Gondolatok Jódal Rózsa Szirmai-díjas könyvéről *

Sorsa csak annak van, aki vállalja a küzdelmet annak érdekében, hogy sorsa – önálló szubjektivitása – legyen, a kérdés mármost csupán az, hogy az egyes embernek van-e eszköze szembeszállni az arc- és célnélküli sodródással, amit a „világ”, a „társadalom”, a „történelem” kényszerít rá. Jódal Rózsa legjobb novelláiban kimondatlanul is ez a kérdések kérdése, hősei erre keresik a választ, az üdvözítő eszközt, melynek segítségével vert helyzetükből talpra állhatnak. Legtöbbször az élet viszontagságai által letiport, kudarcos emberek, mint a Padlón asszonyhőse (versszerű sorokba tördelt belső monológja az utóbbi évek délvidéki magyar elbeszélés-irodalmának egyik remeke); a szó tényleges értelmében, hiszen reménytelen helyzetben, tanácstalanságában is kitart, annak ellenére, hogy eddig csupán frusztrált kisebbségi létének és szociális helyzetének történelmi újratermelődését tapasztalhatta meg. „Egyre kevesebb a diákom./ Pedig házhoz is elmegyek,/ olcsóbban is számolom a tudásomat,/ szinte már ingyen kínálom magamat./ Nincs pénz./ Nincs pénz./ Rászorulunk anyám nyugdíjára!/ Lesül a képemről a bőr./ Két ilyen jó fej, és ide jutott!/ És itt görnyed a sarokban a komputer előtt már a/harmadik is./ (…) Ő is kinyúlt, kifakult trikóban jár,/Olyan sokat vár az élettől! A Jövőtől./ Erősnek érzi magát. Csupa bizalom és bizakodás./ Mit mondjak neki?/ Ennyi kudarc után mit tanácsoljak neki?” 

Fotó: Dávid Csilla
Fotó: Dávid Csilla

Kínálkoznak persze más kiutak is. Kiutak vagy csapdák? Abszurd, kafkai léthelyzetek? A skizofrénia katatón némaságba menekülő Fülöp végül beköltözik egy jókora ketrecbe, ahol maga is nyúllá válik. (Csak a nyulak…)

A Datura stramonium… férfihőse arra lesz figyelmes, hogy kiválasztott lett, mindenen átlát: testen, falon és pszichén. Nincs többé előtte titok, de amikor mágikus tudományát megpróbálja pénzzé tenni, tudománya semmivé lesz, ekkor fordul izgatószer, a kertjükben bőven termő csattogó maszlag mákonya felé, amitől teste csak mérgezést kap, erkölcsi tartása viszont megrendül, az üzlet viszont az egész társadalom legnagyobb örömére, virágzásnak indul.

Súlyos betegségében és elhagyatottságában az öregedő asszony kezén stigmák jelennek meg, amit mások nem akarnak észrevenni. Miközben Pio atya életrajzát olvasgatja, átgondolja elrontott magánéletét, benne nyelvi, nemzeti és vallási identitásának ellenállás nélküli feladásával. Akár misztikus, modern szenvedéstörténetként is olvashatjuk a vendégszövegeket is magába olvasztó kiváló novellát (Stigma), amit én a kötet egyik írói gyöngyszemének tartok.

Susan Sontag írja, „hogy mindem ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának.” Jódal Rózsa hősei gyakran botorkálnak e két világ határvidékein, vagy kiutat keresve szenvednek a senkiföldjén. A betegség nála – akárcsak a legtöbb ember életben – tartós velejárója az elmagányosodott, elhagyatott, megöregedett létformának, ilyen értelemben nem metafora tehát, hanem közismert tapasztalati tény, ám novelláiban szükségképpen a pusztuló világ jelképévé válik, noha ezt a megfeleltetést az író szerencsére nem banalizálja, nem erőlteti. Mint ahogyan a gyermek- és ifjúkori múlt élményeit viharos erővel az emlékező tudat előterébe sodró Duna-völgyi kossava metaforikusságát sem érezzük erőltetettnek, noha tudjuk, hogy itt most a „történelem szele” fúj, bájos fiatalkori emlékeket és emberi tragédiák képeit, többek között Versec és Dél-Bánát lakóinak második világháború végi pusztulását sodorva a visszarévedés előterébe. (Kosssssava) Ennek az élményanyagnak a folytatása fogalmazódik meg az Álmomban Versecen jártam visszafelé folyó, hömpölygő zuhatagában is: „ ’Segíts! Mama, segíts. elmerülök!’, nyújtom felé a magamét, de a víz csak sodor tovább. Most a hajdani láger – álmomban is tudom, hogy hajdani immár – kapujában topogunk, szögesdrótjai mögül magyarok és németek rémülettől torzult arcai merednek felénk, tata arca sovány és borostás, a fegyveresek nem engedik, hogy beadjuk az ételhordót, tata odaszorítja a fejét a dróthoz, sír…”  

Jódal Rózsa válogatott novellákat tartalmazó könyvének legjobb darabjai kiválóan kapcsolódnak a vajdasági magyar prózaírás Szirmai Károlyhoz kapcsoló azon vonulatához, mely a látomásosságot, az abszurdot és a misztikus lényegélmény egy-egy elemét, valamint a valóságismeret realista hagyományait összekapcsolni nem ellentétesnek, sőt nagyon is kivitelezhetőnek tartja egyfajta társadalomkritikai attitűddel is.

Jó szívvel ajánlom mindenkinek.

* A Szirmai Károly Irodalmi Díj zsűrielnökének méltatása