2022. december 5., hétfő
Adventi tollrajz

Drumácné kordéja

Péter László – Kordé

Adventig már nem nagyon lehetett mit dolgozni. Megtörtént az őszi betakarítás, véget ért a szántás-vetés, szunnyadt a mag a földben. Kezdődött a téli szezon, lehetett a kuptor mellett henyélni, s alkalom nyílt vigadozni. A falusi zenekaroknak most akadt dolguk bőven. Alig győzték a sok munkát. A helyieket jó előre lefoglalták leánykérőhöz, lakodalomhoz, bálba, táncmulatságba, névnapolásra. Csak úgy kapkodtak utánuk.

A bandák leginkább a saját falujukban zenéltek. Ha azonban túl sok felkérés érkezett, megosztották a szomszéd falubeli zenésztársakkal. A székeliek alkalomadtán szívesen vállalták át Sándoregyházát meg Hertelendyfalvát is, s ugyanúgy megfordítva is: amazok is lejártak Székelre. A három falu viszonylag közel is feküdt egymáshoz. Ha a szomszédba mentek, többnyire szekérháton, de enyhébb időben átsétáltak. A lakodalmas ház gazdája általában gondoskodott a visszaszállításról. Csak ritkán fordult elő, hogy a vendéglátó nem volt megelégedve a zenéjükkel. Nagy szégyent jelentett az ilyesmi, s hamar híre ment…

Egyszer egy ivánovai lakodalomban húzták Makraiék a talpalávalót. Makrai Jóska bácsi volt a hegedűs, szárazcsontú, fess ember: a felesége még a zakóját is kivasalta. Rancz Péter a kontrás, apró termetű, cingár és fekete. Hathat Antal-Ambarus bám a bőgős: nagyhangú és nagy testű ember lévén minden szék nyikorgott alatta, termetében vetekedett egy szénakazallal. De most valahogy félerővel húzták! Talán mert gyalogosan érkeztek, és már elfáradtak. De lehet, hogy csak kevesebb gázsit ígértek nekik.

Tény, hogy a gazda nem volt megelégedve a teljesítményükkel. Szókimondó és nyers beszédű ember, hadiki születésű, mégis szűkmarkú. Már kora reggel fogta a kufërtát, s lekvittelt velük: – Tü székëliek erőst gyënge zenészëk vattok! – mondta, s kiadta az útjukat. Ám erre Makrai Jóskában hirtelen fellángolt a sértődöttség, olyat mondott, amit más is ritkán: hogy ők pont annyit s úgy muzsikáltak, amennyit a menyasszony szépsége megérdemelt!

Nagyobb sértést aligha mondhatott volna! Látta Hathat Antal, Ambarus, hogy ebből nagy perpatvar támadhat. És már többek odasereglettek kakaskodni, s ahol többen vannak, ott nagyobb a baj. Hamarjában odaékelte magát Makrai és a dühös gazda közé. Úgy eltakarta őket, mint valami szénakazal, s a cimboráit valahogy kilökdöste az ajtón. Kifaroltak, de csak ténferegtek Ivánova utcáin. Kutya hideg volt, és nem akadt józan ember, aki hazaszállította volna őket Székelre.

Egymást kísérők

Mit tudjanak csinálni? Végül a hónuk alá csapták a hangszereket, a szemükbe húzták a kucsmájukat, és nekivágtak az útnak gyalog. Sűrű köd gomolygott, és a séta nem esett nekik jól. Akkoriban még csak kacskaringós hánt utak voltak. Úgy döntöttek, hogy inkább azon csuszánkodnak, mint toronyiránt, s hogy a nagy ködben még eltévedjenek. Homolicon hamar túljutottak, de mire Beresztócra értek, megfagyott bennük a lélek, s még pálinkát sem kaptak útravalónak, hogy felmelegítse őket.

Ekkor közeledő szekér zörgését hallották. Megébredt bennük a remény, s az hamarosan egy szamaras kordé formájában meg is érkezett. Megismerték. Az öreg Drumácné az, aki télen-nyáron piacozott a környéken. A szamara jó teherbíró, és olyan gyors, hogy nem akadt falusi gyerek, aki alkalomadtán ne próbált volna vele versenyt futni. Egy hibája azért akadt, szerette az italt. Egyszer valami korhely legények leitatták, s azóta megbokrosodott, ha valami kocsma előtt haladtak el. Menten lecövekelt, és nem volt hajlandó elindulni mindaddig, míg meg nem kínálták! Előfordult, hogy a szamár menet közben is útirányt váltott, s minduntalan a kocsma felé. Drumácné sokat bosszankodott ezen, mert a férje is ivott folyton, és már rövid költségvetést is csinált, azon gondolkozott, hogy eladja, mielőtt még ez is kiissza őt a vagyonából.

Na, bevárták a zenészek a kordét, s hamar kiderült, hogy egy irányba mennek: Drumácné a székeli vasárnapi misére iparkodik.

– Elvinne-ë münköt Székëlre?

– El én. Hárman vagytok, annyian csak fëlfértek…

Valahogy. Ez túlzás, mert már Ambarus bámnak egymagának is kicsi volt az a kordé.

Okos jószág a szamár: egyből megsejtette, hogy mi vár rá. Búsan lógatta fejét, lelapította a füleit, alázatosan sandított hátrafelé, és mintha azt kérdezte volna: – Most én vigyelek titeket, vagy ti visztek engem?

De hiába tekintgetett a gazdaasszonyára. Végül egy szénaillatú szusszantással nyugtázta, hogy ő veszített megint. Drumácné eközben szabaddá tette a saroglyát, és felpakolta a zenészeket. A rövid kordénak Ambarus csak a lenyitott végén kapott helyet. Amikor felült, a szamár emelkedni kezdett, épphogy csak kapirgálni tudta a fagyott földet. A kordé azonban jottányit sem mozdult előre. Akkor leszökkent Ambarus bá a saroglyáról, és tolt egy nagyot rajta. El is indultak, de ahogy visszahuppant a saroglyára, a szamár hirtelen a levegőbe emelkedett. De ijedtében meg se nyekkent, csak kaszált a lábaival.

– Antal! Szökj le gyorsan, me’ mëgfullad a szamár!

Akkor Antal bám leugrott megint, s a szamár visszabillent. De most már nem kellett nógatni. Az apró, fényes patái szaporán kopogtak a fagyos földön, mintha újjászületett volna, úgy szaladt. Öröm volt látni, hogy öregen is hogy tud húzni.

Csak Ambarus bá mérgelődött, mert végig gyalogolnia kellett a szamaras kordé mögött. Végül megbékélt a sorsával ő is. Időben értek. Drumácné odaért a szentmisére. Míg ő a templomban imádkozott, a szamara tüntetőleg a kocsma elé állt, s várakozott.

Állítólag ott a zenészektől is kapott egy pofa sört.

Ünnepnap volt. Advent. Lehetett gyertyát gyújtani.

kuptor – kemence

hadiki – hadikfalvi (Hadikfalva, bukovinai székely település neve)

kufërta – boríték

Ivánova – Sándoregyháza

saroglya – szekérderék rácsszerű alkatrésze