Helyi színek – helyszínek

A zentai Városi Múzeumban Helyi színek – helyszínek címmelmutatják be a Zentai Művésztelep idei alkotásait.A vajdasági magyar képzőművészet napján megnyitott kiállítást Pejin Attila történész, a múzeum vezetője és Gubik Korina képzőművész rendezte. A tárlat január 31-éig tekinthető meg.

Gubik Korinát az idei munkafolyamatról, az itt született alkotásokról, generációk találkozásáról és a személyes kapcsolatok erejéről is kérdeztük.

Hányan vettetek részt az idei Zentai Művésztelepen? Kik voltak az alkotók?

– Az idei Zentai Művésztelepen, amely 1952-től megszakítás nélkül 68. alkalommal került megrendezésre, velem együtt tizenegy alkotó vett részt: Szabadkáról ifj. Novák Mihály, Molnár Imre Mirko, Sándor Laura, Szabó Kornélia, Miroslav Jovančić és Ena Jovančić Vidaković, Topolyáról Csernik Attila és Zsáki István, Zentáról Balla Ákos Zwara és Lázár Tibor. Az idei összejövetel érdekessége, hogy párhuzamosan működött több műhely, festészeti, grafikus és egyéb különböző anyagokkal, technikákkal kísérletező.A tárlat pedig azt bizonyítja, hogy a művészek nem szeretik a korlátozásokat, és nem csak egy technikában, képzőművészeti kifejezésben jártasak.

Mi volt a megadott téma, amely köré elkészítettétek a munkáitokat?

– A művésztelep témája a „helyi színek – helyszínek” volt, amelynek ötletszerzői Szarka Mándity Krisztina és Pejin Attila. Egyrészt a téma szorosan kapcsolódik Zentához és a Zentai Művésztelephez, másrészt eléggé tág, hogy az alkotók számára biztosíthassa a személyes interpretáció lehetőségét, akár a helyszínről, akár a helyekről, színekről legyen szó, egykor vagy éppen most.

Milyen hangulatban zajlott a művésztelep? Rányomta-e erre is a bélyegét a járványhelyzet?

– Igen, rányomta, de nem kizárólag arra a pár napra, és nem csak erre a művésztelepre, nem csak erre a kiállításra. Tavasszal, amikor még ki tudtuk számolni, melyik hullámnál tartunk, egy online értekezleten vettem részt. Felmerült a kérdés, létezik-e online művészet. Létezik. A digitális formában készült alkotások számára az internet a tökéletes platform, ahol leggyorsabban, legkönnyebben, minimális költségekkel tudják a művészek munkáikat megosztani a legnépesebb közönséggel. De! Kérdezzük meg a színházban dolgozókat vagy a nézőket, milyen élmény egy online színdarab! Kérdezzük meg a világhírű múzeumok előtt sorokban álló közönséget, miért veszik a fáradságot, ha a látni vágyott alkotást megnézhetik az otthonuk kényelmében is… Mert nem ugyanaz! Mert nem ugyanúgy és nem ugyanazt az energiát adja át sem az alkotónak, sem a befogadónak. Számos képzőművész-kollégám van, akik idén nem tudtak különféle rendezvényeken részt venni, illetve akik lemondták a részvételt az online rendezvényeken. Véleményem szerint ameddig teljesen meg nem változik a felfogásunk, mi, akik kedveljük a hagyományosan megfogalmazott művésztelepeket, pontosan ezekre fogunk vágyni. Közös helyszíni alkotásra, tapasztalat- és eszmecserére. Persze, betartva az előírt és javasolt járványügyi intézkedéseket. Ezért, visszatérve a kérdésedre, a járványhelyzetnek nem sikerült teljesen rányomnia a bélyegét erre az összejövetelre. Már túlságosan hiányzott egy ilyen közös képzőművészeti élmény, konzultálások, beszélgetések, fürdés a Tiszán, Barsi Tibor palacsintái…

Az ebből készült kiállítást idén te állítottad össze. Milyen szempontok alapján helyezted el a múzeum terében az alkotásokat?

– Augusztusban a helyszínen készült és még jó néhány, a témához kapcsolódómunkából Pejin Attilával, a múzeum igazgatójával együtt állítottuk össze a kiállítást. Kizárólag néhány szempontotkellett szem előtt tartani: a helyszínt, az alkotások elhelyezését az adott térben és persze egymással szemben. Minden csoportos kiállítás bizonyos értelemben kihívást jelent, mivel attól függetlenül, hogy ugyanazon téma összekötheti az alkotásokat, a művészek egyéni kifejezése egymástól eltérő, és ez így van rendjén. Ilyenkor az egyedüli vezérelv a munkák harmonikus elhelyezése a térben és egymás között, olyan módon, hogy ne „versengjenek”, hogy egymás mellett elhelyezve emeljék ki mindegyikük értékét.

Hogyan jellemeznéd a munkákat? Mennyire harmonizálnak egymással, illetve ti hogyan hatottatok egymásra? Megihlető volt a hangulat, a társaság?

– A hangulat és a társaság számomra – és a kollégákon is ezt vettem észre – teljes mértékben ihletet ébresztő volt. A műhelymunka, a közösen eltöltött szabadidő, az esti beszélgetések a szervezőkkel… Nem feltétel, hogy a különböző részt vevő művészek kifejezésmódjai hasonlítsanak egymáséra ahhoz, hogy színvonalas anyagot lehessen a közönség elé tárni. Sőt, ettől válik izgalmassá a különböző nézőpontok változatosságának bemutatása! A szervezők részéről hangsúlyt kapott az a szándék, hogy a telep részvevői között legyenek olyan művészek is, „akik túlzás nélkül bevésték a nevüket a művésztelep történetébe”, ahogyan Szarka Mándity Krisztina fogalmazott meghívólevelében, ugyanakkor fontos szempont a jövő felé is nézni, és felnevelni egy új művészgenerációt, amelynek képviselői a lelkükön tudnák viselni ennek a 2022-ben 70 éves művésztelepnek a sorsát. Szerencsés körülménynek tekintem a több generáció találkozásának lehetőséget, valamint a tényt, hogy ezen a nyáron csak friss és még frissebb művészvér találkozott.

Különböző szemszögből reflektáltunk a feladott témára és a jelenlegi helyzetre. Csernik Attila papírmunkákkal, „Csernik-betűkkel és -szavakkal” fejezi ki az érzéseit a jelenlegi helyzettel kapcsolatban. Zsáki István földes színekkel, textúrákkal, szépírással adja tiszteletét a művésztelepnek, az alapítóknak, a vajdasági földnek. Molnár Imre munkái várják a művészgrafika, de ugyanúgy a képregény kedvelőit is, hogy tekintsék meg, hogyan nézhet ki a Színesfémtolvajok védőszentje vagy A viharisten. Ifj. Novák Mihály alkímiához hasonlítható technikája egy emlék a múltból, hommage az elmúlt időnek, intim helyszíni „rapszódia kékben”. Szabó Kornélia számára a helyszíni színek és tájképek türkizek és élénk narancssárgák, expresszívek, kavargók, és életet visznek a szürke mindennapokba. Közben szívesen elidőznék a Sándor Laura által kiválasztott, intim, tompított gammával megfestett vagy karcolt zentai helyszíneken is. Miroslav Jovančić „magányos farkasként” emlékezik vissza a sivatagban töltött időre linómetszetén, míg a festményeken nem tűnik olyan magányosnak. Balla Ákos intim és közterületeket választ témául, a zentai kikötőt és „Anita kertjét”, kombinálva képző- és iparművészeti tudását és tapasztalatát. Ena Jovančić Vidaković grafikái az újvidéki akadémisták helyszíneit idézik fel. Az én munkámat egy babarózsaszín, helyi festéküzletben vásárolt spray ihlette meg. Ebből absztraktnak nevezhető tájképek készültek, amelyek egy korábbi rózsaszín sorozathoz kapcsolódhatnak. A lényeg az, hogy ezek nem rózsaszín képek! Ami egyedül aggasztónak tűnhet az egész kiállításon, hogy Lázár Tibor festményén egy épület nagy intenzitással füstöl. Megnyugtató, hogy csak Az odaégett borsófőzelékről van szó.