Öt évvel ezelőtt ugyanitt megírtam kínos esetemet a szandálommal, amikor is a nagy nyári hőségben a sugárút kellős közepén felmondta a szolgálatot: először a bal, majd utána a jobb lábamon lazultak meg a pántok, és pillanatokon belül egyiknek is, másiknak is levált a talpa. Édesapámat kértem meg, hozzon egy papucsot, hogy ne kelljen mezítláb hazaslattyognom a forró aszfalton.
Abban az írásomban azt is elmondtam, hogy a címet egy száraz időre gyártott cipő használati útmutatójáról kölcsönöztem. Az állt rajta ugyanis, hogy esős időben ellép a cipő talpa. Ez még jóval a Google-fordítások előtt volt, de be kell vallanom, nagyon találó, és egy életre megjegyeztem.
Két héttel ezelőtt ismét megtörtént velem, de ezúttal értelemszerűen az évszakra való tekintettel nem szandálban voltam, hanem egy régi bakancsomban, amely már évek óta pihent a dobozában. Előző este akadt a kezembe, amikor szemrevételeztem a kínálatot. Nagyon megörültem ennek a kis fekete csizmának, amelyet annak idején sokat viseltem, és ha már lúd, legyen kövér alapon még barna változatban is vettem belőle.
Mivel mostanában ráztam át a lábbeli-részlegemet, és kénytelen voltam néhánytól megválni, mert tönkrement az állásban, ezt is alaposan szemügyre vettem. Megnyomkodtam, többször behajlítottam, közben eszembe jutott, hogy a jobbat néhány éve elvittem a cipészhez, mert kezdte megadni magát a ragasztás, ezért a balt vettem inkább górcső alá, de kiállta a próbát. Eldöntöttem, másnap elviszem egy körre, megszellőztetem, hiszen egy lábbelinek ez a rendeltetése. Na nem hosszú távra, csak itt a szomszédságban, és nem egyedül megyek.
Aztán, mint ahogy lenni szokott, minden másképp alakult. A férjem elvitte a kocsit a pirosi autószerelőhöz, a javítás elhúzódott, így mégis egyedül eredtem útnak. Az utca túloldalán lévő varrónőhöz vettem az irányt, azzal, hogy utána beugrok a közeli illatszerboltba is. Amikor kiléptem az utcára, többször lenéztem a bal lábamra, hogy minden rendben van-e odalent. A varrónőnél még rendben volt. Felbátorodtam, és betértem a gyógyszertárba is. Amikor azonban onnan kikanyarodtam, olyan érzésem támadt, mintha szelelne a cipőm. Lenéztem, és volt mit látnom, bekövetkezett az, amitől tartottam: „leragadt” a talpa. De akkor még csak a sarokrész, és azt hittem, kitart hazáig. Ám alig tettem két lépést, már csak a cipő orránál lévő rész tartotta. Őszintén kétségbeestem. Hívtam a férjemet, hogy merre van, amint tud, jöjjön értem, mert nem mindegy, hogy az ember lánya télen vagy nyáron marad mezítláb az utcán. Ott álltam a sarkon, nem messze a lakásunktól, mint egy rakás szerencsétlenség, és nem bírtam megmozdulni. Emberek mentek el előttem, néztek, mit szobrozok ebben a hidegben. Tőlem egy karnyújtásnyira többen várakoztak egy bank és egy kolbászsütöde előtt, és már arra gondoltam, megkérek valakit, vigyen haza. Percenként hívtam a férjemet, miért nem jön már?! Mint kiderült, egy csavart vártak Újvidékről, és csak nem akart a futárszolgálat befutni a csomaggal. Azt mondta, hívjak egy taxit, mert mire ő ideér, összefagyok – aznap nagyon hideg volt. Hova gondolsz, a vírushelyzet kellős közepén taxizzak?! – hüledeztem. Aztán pont az orrom előtt megállt egy taxi, és egy hölgy készült kiszállni belőle. Minden szégyenérzetemet és ellenérzésemet félretéve a füvön keresztül, a bal lábamat húzva odamentem, és behuppantam a hátsó ülésre. Helyzetjelentést adtam a taxisnak, és két perc múlva már meg is állt a házunk előtt. Kifizettem a fuvart, ő pedig a kezembe nyomta a névjegykártyáját, ha netán ismét ilyen helyzetbe kerülnék...
Ez egyáltalán nincs kizárva, hiszen gyengéim a cipők, és az elmúlt évek során akkora gyűjteményre tettem szert, hogy képtelenség minden szezonban felvenni az összeset, aztán megtörténik, hogy egyikük-másikuk tönkremegy az állásban. Megfigyeltem, hogy ez főleg az újabb cipőknél fordul elő. Pontosabban amióta a pocsékabb minőségű nyersanyagokat használják, vagyis amióta azt az elvet vallják a gyártók, annál jobb, minél gyorsabban tönkremegy valami, hogy helyette újat vegyenek, mert abból van a haszon.
Lassan már ott tartunk, hogy nem használati utasítást csomagolnak a cipősdobozba, hanem egy stopperórát, ami azt mutatja, mennyi ideig viselhetjük még a cipőt. Ez nem is olyan rossz ötlet! Akkor biztosan nem fordulna velem többé elő, hogy ellép a cipőm talpa, mert az órára pillantva el tudnám dönteni, hogy a rendelkezésemre álló idő alatt megjárom-e a boltig és vissza.
De addig az a legbiztosabb, ha télen-nyáron hordok a táskámban egy tartalék cipőt. Az időtálló fajtából.
