2021. március 2., kedd

A horvátországi magyarság fogyatkozása

Évszázados hiányt pótolt Bognár András amikor olvasói kezébe adta A magyarság népesedési fejlődése Horvátország mai területén a legrégibb időktől máig című, Zágrábban a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság kiadásában 2020-ban megjelent kötetét. A tudós szerző bevezetőjében így fogalmazott: „Mivel Horvátországban születtem, nagyobbrészt itt éltem és dolgoztam is, úgy éreztem, hogy meg kell írnom a magyarok letelepedésének történetét Horvátország mai területén (Drávaszögben és Szlavóniában) még az Árpádoktól, valamint népesedési fejlődésünket és visszaesésünket. Pontosabban a kilátásban lévő eltűnésünk okait.” Mert rettenetes az a folyamat, ahogyan a XX. század elején még 120 000 főt számláló magyarság az elszenvedett három véres háború során a végleges eltűnés küszöbére érkezett. Bognár András a magyarság népesedési fejlődését nem önmagában szemlélte és értékelte, népünk-nemzetünk jelenlétét a térség teljes népesedési történéseinek folyamatában – gyarapodási korszakaiban és pusztuló szakaszaiban – hiteles források birtokában rajzolta meg. Horvátország a történelme során területét tekintve is sokszor változott, a Dalmát–Horvát–Szlavón „háromegy” királyság az Adriától a Dráváig hol bizonytalan, hol határozott formában létezett.

A nyugat-balkáni vidék a VII. század óta a szláv törzsek által lakott terület volt, amikor a honfoglaló magyarság helyet keresett magának a térségben. A X. században a magyar szállásterületek keleten a Dunánál és Zimonynál kezdődtek és nyugat felé haladva a Duna és a Száva között húzódtak. Az összefüggő magyar telep nyugati határvonala a Valpó folyóig terjedt. „A magyarság tulajdonképpen a régi Szerém és Valkó megyét szállta meg. Verőce megyében csak jelentéktelen szórványt alkotott.” A magyar történeti forráskutatások – Csánki Dezső, Kubinyi András, Kristó Gyula, Kniezsa István, Mályusz Elemér, Melich János, Pesty Frigyes, Várady Ferenc, Hóman Bálint és Karácson István munkái – azt bizonyították, hogy a magyar honfoglaló törzsek egyike, amelyből Botond vezér és a Botond nemzetség is származott, a Dráva mindkét partján szálláshelyet teremtett magának; a Botond nemzetségnek a Szerém megyei Kölpény (ma Kupinovo) volt az ősi szállásbirtoka. A magyarság jelenlétét a krónikák mellett a tekintélyes helynévanyag is bizonyítja. A szerző a középkori helynevek etimológiáját Kniezsa István és Kiss Lajos munkái nyomán végezte, s Vörösmart és Szigetfalu esetében vízi nevek, Almás, Haraszti és Békatorok esetében növény- és állatnevek, míg Egres és Erdőd esetében magyar dűlőnevek nyomára bukkant. Kniezsa István szerint a XIII–XIV. századi forrásokban található magyar helynevek nyugodtan tekinthetők az ősi magyar telepek nyomainak.

Közvetlen népességi adatokról csupán a XVIII. század végi népszámlálás és a XIX. század második felétől folyamatosan végzett népszámlálások adnak viszonylag pontos képet. Első megbízható forrás Valkó és Baranya vármegyék népesedési adatairól az 1332 és 1337 között készült pápai tizedlajstrom. A szlávok tömeges beköltözése a XV. század második felében a törökök előrenyomulása során történt, amikor a Duna és a Száva közötti terület hadiúttá változott. „Délvidéken a népesség csökkenéséhez hozzájárultak a török pusztítások, bár ennek hatását egy időre semlegesítette a szerbek és a horvátok tömeges bevándorlása Szerbiából és Boszniából. Erre utalnak az elszlávosodott helységek tizedei Valkó vármegyében, és a több mint száz újonnan alakult szláv helység (falu) a Száva-Báza közében” – mutatott rá Bognár András. A török óriási veszteségeket okozott a vidék lakosainak sorában is, a 157 éves oszmán uralom alatt (1526–1683) a népesség száma az egykori magyarlakta területeken (Szerém, Valkó, Dél-Baranya, Pozsega) majdnem a felére csökkent. A XVII. század végén Horvátországban mindösszesen 2800 magyar lakos élt, az 1713-as összeírások szerint Dél-Baranyában Bellyétől Vörösmartig mindösszesen kilenc magyar falu létezett.

Izgalmas része a kötetnek A magyarság demográfiai fejlődése 1857–2000 között című fejezet, melyből kiderül: 1857-ben 17 500 magyar élt Horvátországban, az 1910-es népszámlálás szerint viszont már 123 943. A magyar lakosság zöme – 102 957 fő, vagyis 83,07%-a –falvakban élt. 1910-ben Horvát–Szlavónország területén 13 városban – Zágráb, Eszék, Varasd, Károlyváros, Szlavónbród, Pozsega stb. – 14 493 magyar élt, vagyis 11,69%-a a horvátországi magyarságnak. Ha hozzávesszük Fiumét és Csáktornyát, összesen 20 986 magyar lakott városban, vagyis 16,93%-a magyarságnak. Közülük csak 34,09 százaléka élt magyar többségű helységben (42 258 fő), 56,91 százaléka (81 685 fő) pedig szórványként kisebbségben. A Szlavóniai Magyar Újság szerint: „a szlavóniai magyarság társadalmi összetétele felettébb egyoldalú, csaknem egészében parasztság. Hiányzik ipara, hiányzik középosztálya, és ez egyik fő oka annak, hogy a társországok politikai életében vezetők hiányában nem tud kellő súllyal fellépni”. A mezőgazdaságból élő magyarok 55%-a volt birtokos, 45%-a pedig cseléd vagy munkás. A szerző kiemelte: Khuen-Héderváry bán magyar érzelmeket felkorbácsoló kormányzata (1883–1903) idején és azt követően a közhangulat a magyarok és a németek ellen fordult, és hivatalosan is éreztették velük, hogy nemkívánatosak. A Nagy Háború során az ellenszenv és az ellenséges érzület csak fokozódott, s így jutottak el 1918-ig.

Azután jött a Szerb–Horvát–Szlovén királyság, majd a királyi és a titói Jugoszlávia korszaka, amelyek a megsemmisülés közelébe sodorták a horvátországi magyarságot. A szerző közölte a horvátországi 1991–1995-ös honvédő háborúban elesett és kivégzett magyarok névsorát, településenkénti kimutatásban összesen 301-en haltak meg, Vukovár ostrománál további 154-en. Ma alig valamivel több, mint 14 000 magyar él Horvátországban. Bognár András egyetemi tanár, akadémikus 1997-ben kezdett a témával foglalkozni, úttörő munkájának eredményét azonban már nem érte meg: 2019. április 26-án Zágrábban elhunyt. Könyve a pályatárs, Horváth M. László gondos szerkesztői munkája során jelent meg. A statisztikai adatok gazdagságát nem kevesebb, mint 89 táblázat bizonyítja.