2021. július 31., szombat

Macronnal szembejön a valóság az iszlám képében

A hírek szerint az állam és egyház szétválasztásáról szóló, 1905-ben meghozott törvény 115. évfordulóján, december 9-én fog a francia kormány ülésezni a radikális iszlám – Macron szavaival az iszlám szeparatizmus – megfékezését célzó törvénycsomag megtárgyalása ügyében, amelyet a Nemzetgyűlés előreláthatólag a jövő év elején tűzhet napirendre. A szóban forgó dokumentum elkészültét Emmanuel Macron államfő már október 2-án, még Samuel Paty történelemtanár lefejezése előtt két héttel bejelentette – és egy héttel azután, miután egy pakisztáni muzulmán hentesbárddal megsebesített két embert a Charlie Hebdo szerkesztősége előtt, mert a „vicclap” újból megjelentette a hírhedt Mohamed-karikatúrákat.

Az elnök ekkor elmondott beszédében az iszlámot úgy jellemezte, mint ami világszerte válságban van. A tiltakozás a feltüzelt muzulmánok részéről nem is maradt el. Az óráin Mohamed-karikatúrákat bemutató francia történelemtanár halála után tett államfői nyilatkozatok a szólásszabadság védelméről még hangosabb visszhangot váltottak ki, Erdoğan nemes egyszerűséggel hülyének nevezte a politikai ellenfelének számító francia elnököt, és a pakisztáni elnökkel az élen megszólalt az ügyben minden olyan muszlim vezető, aki ilyen-olyan okból demonstrálni szerette volna az umma előtt, hogy milyen fontos számára a hit szent ügye. Volt zászlóégetés és Macron-bábu-meggyalázás, sőt bojkottot hirdetés is a francia árukkal szemben, ahogy az ilyenkor lenni szokott. A maláj exkormányfő ment el a legtovább. A franciák rengeteg embert öltek meg, ezért a dühös muszlimoknak joguk van franciák milliót megölni – érvelt Mahathir Mohamad már az október 29-i nizzai késes támadás után.

(Illusztráció – Pixabay.com)

Ezek az üzengetés szintjén megmaradó verbális válaszok jól szemléltetik, hogy miként reagál neveltetéséből kifolyólag a muszlim ember a vallási identitását kigúnyoló blaszfémiára: van, aki csak félrefordítja a fejét, eldöntve magában, hogy a jövőben még távolabb tartja magát a nyugatiaktól, akiket hol hitüket vesztett tévelygőknek, hol modern kereszteslovagoknak lát, attól függően, hogy éppen melyik ismertetőjegyükre figyel fel, gátlástalan materializmusukra és hitevesztett nihilizmusukra vagy az eszméiket felsőbbrendűségi gőggel terjesztő, folyton nyugati típusú demokráciát és joguralmat exportálni akaró hitterjesztőkre. A többség, mert az emberi természet eredendően békés, csak köp egyet az istenkáromlásra, lehet, azt is csupán gondolatban, a hevesebb vérmérsékletű viszont az iszlám szalafista hitértelmezésének a hatása alatt akár kést is ragadhat.

Aki olvasott már fordításban iszlám szöveget vagy hallott már muzulmán imámot prédikálni, az jól tudja, hogy csak a legnagyobb tisztelettel, áldó és dicsőítő szóvirágokkal mernek utalni a vallásalapítóra. Ebből a próféták pecsétjét már ezernégyszáz éve övező változatlan vallási tiszteletből és a hadíszokban megfogalmazott parancsolatokból magától értetődően következik a megtorlás egy olyan számukra mérhetetlenül nagy sértés miatt, mint amilyen a Mohamed-karikatúra, annak pedig ajánlott formája a lefejezés. Vita tárgyát képezi a vallástudósaik körében is, hogy az erre utaló egyetlen Korán-passzus valóban a fejlevágást szorgalmazza-e a hit ellenségeivel szemben, ennek ellenére tény, hogy ez volt az Allahhal szembeszegülők büntetésének a meghonosodott gyakorlata az egész iszlám világban egészen a XX. századig, az Iszlám Állam terrorjának köszönhetően pedig a brutális módszer újból felelevenedett a radikálisok körében. És nem mondhatjuk azt, amivel a média hathatós közreműködésével a nyugatiak áltatják magukat, kisebbítve a veszély érzetét egy-egy ilyen merénylet után, hogy az őt ért sértésre erőszakkal válaszoló iszlám radikalizmust külön kell választani az iszlámtól magától, amely a „béke vallása”. Ugyanez a helyzet a legújabb hazug mondással is, amit a nizzai és a bécsi merénylet után kezdtek el hangoztatni, hogy itt nem az iszlám és a Nyugat, hanem a barbárság és a civilizáció küzdelméről van szó. Ezeket a félrevezető, unos-untalan ismételt közhelyeket vagy az iszlám teljes félreértéséből fakadó tudatlanság, vagy – ami sokkal valószínűbb –, a taktizálási kényszer mondatja a nyugati politikusokkal, országaikban ugyanis már öt-tíz százalékot tesz ki a muzulmán lakosság aránya, akik ráadásul potenciális szavazóik is.

Ha nem akarják becsapni önmagukat, akkor ezek a vezetők tisztában vannak azzal, hogy vészes gyorsasággal közeledik a jövőnek az a szimbolikus jelentőségű fordulópontja – hacsak nem történik valami radikális, szükségképpen erőszakot követelő változás –, amikor a muzulmánok többségbe kerülnek országaikban, ahogyan egyes városokban és városrészekben már most is többségben vannak. Ez a sokak számára még hihetetlenül hangzó állítás három cáfolhatatlan tényező alapján jelenthető ki: az első, hogy a muzulmánok születési rátája jóval magasabb az őshonos lakosokénál, akiknél a natalitás még az önreprodukciót sem szavatolja; a második a folyamatos bevándorlás a muzulmán országokból; a harmadik, amiről jelenleg alig beszélnek, hogy egyre többen térnek át a muzulmán hitre az őslakosok közül. Csak Franciaországban százezerre tehető a hivatalosan igazolt áttértek száma, de a tényleges számuk ennél jóval nagyobb lehet. Ezek többnyire még nők, de biztosra vehető, hogy a jövőben fel fog gyorsulni ez a folyamat, és hogy egy idő után az áttérés lesz a nyugati országokban az iszlám számbeli gyarapodásának az elsődleges forrása. Houellebecq néhány éve megjelent sikerkönyvében, a Behódolásban erre utalt. (A behódolás, az engedelmeskedés az arab islam szó egyik lehetséges fordítása, amely pedig a Mohamed alapította vallás önelnevezése.)

A számukra vészterhesnek tűnő jövőtől való félelmükben még sok mindennel áltatják magukat a nyugatiak az iszlámmal kapcsolatban. Megvalósíthatatlan utópia a társadalommérnökök álma a kialakuló európai kevert társadalomról az egységesített, birodalommá növesztett Európában, mert az iszlám híve a számára legszentebbet, a vallását adná fel, ha jeltelenül elveszne egy nem a saría alapján működő multikulturális közegben. Úgyszintén ostoba képzelgés muzulmán felvilágosodásról vagy az iszlám keresztény típusú reformációjáról álmodozni, amellyel a vallás hozzáalakulhatna a modern európai civilizációs életmódhoz és eszmeiséghez. Az iszlámba be van építve a módszer a változó időkhöz való mindenkori alkalmazkodásra, pontosan ez szavatolja, hogy ebben a hitrendszerben nem mehetnek végbe az európaihoz hasonló, a világi és a vallási szembeállásából fakadó forradalmi változások. Európai típusú iszlám szekularizációról – francia szóhasználatban laicitásról –, azaz a mecsetek fala közé száműzött muzulmán hitről se képzelegjen senki, ebben a hitrendszerben ugyanis – nem úgy, mint a keresztényben – a vallási és a világi dimenzió elválaszthatatlan egymástól.

Macron mégis december 9-én, a modern francia identitás számára kulcsfontosságú, a minden területre kiterjedő szekularizációt meghirdető törvény 115. évfordulóján fog kormányülést tartani a radikális iszlám megfékezését célzó törvénycsomag megtárgyalására. A szimbolikus dátum nem a muzulmánoknak, hanem az őslakos franciáknak szól – úgy a keresztény kisebbségnek, mint a vallásától már rég eltávolodott többségnek. Őket kell meggyőzni a merényletek után, hogy a köztársaság keményen lesújt a létét veszélyeztető erőkre. Őket kell megnyugtatni, akik még mindig vallási áhítattal hisznek a Franciaországban civil vallásként funkcionáló köztársasági hagyományokban és 1789 folt nélküli dicsőségében. Van egy másik ok is, ami Macronnak sokkal, de sokkal fontosabb lehet: közeleg a választás, és minél előbb ki kellene fogni a szelet az egyre népszerűbbé váló Marine Le Pen szélsőjobboldali pártjának a vitorlájából.

Ezt neveztem föntebb a politikusra ránehezedő taktizálási kényszernek.