2024. április 23., kedd

„Gyúrtuk, faragtuk, simítottuk a szerepet”

Beszélgetés a Fehér Ferenc-díjas Vitkay Kovács Vera művésznővel

Vitkay Kovács Vera magisztert, a székvárosi Szerb Nemzeti Színház operaprimadonnáját, az Újvidéki Művészeti Akadémia szólóének-tanárát a kultúra terén elért eredményeiért Fehér Ferenc tartományi díjjal tüntették ki.

Ennek kapcsán beszélgettünk a nyugalmazott művésznővel, akit a tisztelői az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Operatársulatának híres szopránjaként, az Újvidéki Rádió és Televízió szólistájaként zártak szívükbe. Emlékezetes szerepeit Verdi operáiban alakította: Otello, Aida, Trubadur, Álarcosbál, továbbá Puccini Tosca, Bohémélet, Pillangókisasszony c. operáinak főszerepeiben és sok más előadás szerepében tapsolhatott neki a közönség.

Hogyan fogadta a Fehér Ferenc-díjat? – kérdeztük a művésznőt, aki 1990-ben, az 500. fellépésén, Erzsébet királynét játszotta Verdi Don Carlos c. operájában a Belgrádi Opera közönsége előtt.

– Nagyon megörültem a Fehér Ferenc-díjnak, szóhoz sem tudtam jutni a meglepetéstől. Egész életemben sokat dolgoztam. De hogy még ilyenkor, ilyen helyzetben is valakinek az eszébe jutok, ez számomra nagy megtiszteltetés – mondta szerényen a művésznő, aki példamutató munkájáért eddig is számos elismerést érdemelt ki. Ezek között szerepel: a Jugoszláviai Alkotóművészek Egyesületének díja (1978), az Októberi Díj (1981), a Vajdasági Közművelődési Közösségnek a Kultúra Szikrái díja (1982), a Vajdaság Felszabadulási Díj (1988), Újvidék város Novemberi Oklevele (1977), a Szerbiai Közművelődési Közösség Aranyjelvénye (1977), a Vuk-díj (2001), a Vuk Karadžić Érdemrend Második Fokozata (2002), a Pro Cultura Hungarica emlékplakett (2003), melyet a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma adományozott a művésznőnek, valamint a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa Díja (2004), a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat kitüntetés (2005).

Személyesen ismerte Fehér Ferencet, akiről elnevezték a díjat?

– Fiatal koromban az Újvidéki Rádióban dolgoztam. Ott, a klubhelyiségben Fehér Ferenccel és más íróval, költővel is társalogtunk. Személyesen ismertem őt és feleségét. Olvastam a megjelent írásait, műveit, de részletekbe nem bocsátkoztam, mert én ízig-vérig zenész vagyok.

Milyen volt a „kezdet”, amikor munka mellett tanult?

– 1961-ben beiratkoztam a Belgrádi Egyetemre, oda utaztam, közben a rádióban irodai munkát végeztem, és sokat vendégszerepeltem. A fővárosi zeneakadémia befejezése után kerültem a zenei osztályra. A vendégszereplésékre velünk jöttek az írók is, akik műveiket vagy azokból egy-egy részletet olvastak fel, valószínűleg Fehér Ferenc is. 1971-ig kellett várnom, hogy az operatársulatba bejussak, mivel addig nem volt üresedés. A rádió közel volt az újvidéki Szerb Nemzeti Színház akkori épületéhez, és én mindig arra vágytam, hogy legalább egyszer fellépjek az opera színpadán. Közben magyar nótát, szólóéneket, operettet énekeltem az Újvidéki Művelődési Központban, ahol számos hangversenyt rendeztek, valamint az M Stúdióban, amely akkoriban a zenevilág színvonalas központjának számított.

Vitkay Kovács Vera és Vitkay-Kucsera Ágota (Fotó: Bozsoki Valéria)

Vitkay Kovács Vera és Vitkay-Kucsera Ágota (Fotó: Bozsoki Valéria)

Amikor magyar nótát énekeltem, komolyzenei fellépéseket is megbeszéltem. Díjmentesen is vállaltam a fellépést, mert nekem az volt a fontos, hogy az embereknek énekeljek. Az operaművek hallatán a vidékiek csodálkozva mondták, nem tudtuk, hogy ez ilyen szép zene. Nagyon élvezték. Szerintem nincs olyan zenei műfaj, amely ne jutna el az ember szívéig. Amikor az általános iskola elsős tanulóinak édesanyáról szóló dalt énekeltem, egy gyermek sírva fakadt. Újból el kellett énekelem. Zenével eljutni az emberek szívéhez, ez volt a célom. Hogy a különféle zenei műfajokat bemutassam és megszerettessem az emberekkel legfiatalabb koruktól kezdve, és hogy minél többet halljanak rólunk, a kollégákkal együtt jártuk a vajdasági iskolákat, és énekeltünk. Bácsföldváron például szabadtéri színpad volt, pótkocsiból álló színpad. Ott és más vidéki művelődési házban énekeltünk, a nóták műsorába mindig beleloptam komolyabb, színvonalasabb dalt is. Soha nem kérdeztem a szervezőktől, fizetnek-e a fellépésért. Hangversenykörútra mentünk Szlovéniába, Magyarországra... Ki tudná felsorolni azt a sok helyet, amerre jártunk!

Hogyan győzte ezt édesanyaként?

–  A zenének éltem. László, a férjem mérnök, mindenben támogatott. Amikor Belgrádban dolgozott, egy asszony vigyázott Ágota lányukra, de néha úgy alakult a program, hogy a kislányt magammal kellett vinnem. Kocsiba tettem, aztán a rádió előtt a buszba, amikor például Szabadkán énekeltünk. Vittem magammal Ljubljanába is. Három és fél éves volt, amikor a férjem elhozta a Szerb Nemzeti Színház régi épületébe, Puccini Pillangókisasszony c. operaelőadására. Ágota a szünet végén feljött a színpadra, és a színészekkel, énekesekkel együtt meghajolt a színpadon. Az egyik előadás alatt a felügyelő nagyon megijedt, mert elfelejtett szólni a darabban megjelenő a gyerekszínésznek. Hogy a mulasztás miatt nehogy szívinfarktust kapjon, ajánlottam, szóljon a lányomnak, aki nézők között ül az apjával. Így került három és fél éves korában a gyerekem színpadra. Nagyon boldogan mutatta: nadrágot húztak rá, parókát is kapott, mert fiút játszott. (Dr. Vitkay-Kucsera Ágotából szintén ragyogó énekesnő és egyetemi tanár lett – a szerző megjegyzése.)

Igen, nehéz volt egyeztetni a családi életet a karrierrel. Sokszor éjjel háromkor felkeltem. Hogy ne zavarjam az enyéimet, a konyhában tanultam reggel hatig. Vagy amikor az egyetemre jártam, vendégszereplésre készültem, éjjel háromtól reggel hatig a lehalkított zongorán gyakoroltam. Rettentő sok munkát öltem bele tanulásba.

Megnehezítette a gyakorlást az, hogy lakóépületben élnek?

– Amikor fiatal házasokként ide kerültünk, tudták rólam, hogy énekesnő vagyok. Jöttek és hallgattak az emberek. Senki nem szólt rám, hogy ne énekeljek. Természetesen ügyeltem arra, hogy ne gyakoroljak pihenőidőben és este nyolc után. Olyankor memorizáltam, vagy a lehalkított zongora mellett zümmögtem, hogy betanuljak mindent.

A kritikusai is kiemelték, hogy a szerepmegformálásában mindig a zenéből indult ki. Ön nem titkolja, hogy abban rejlik az előadás minden összetevője: az alakítás, a jellemábrázolás, a színpadi mozgás.

– Egy operaszerepet két hét alatt meg kellett tanulnom. Ez mintegy 500 oldal kotta és szöveg, továbbá meg kellett tanulnom a partnerek szerepét is, hogy tudjam, hol tartok, mikor kerülök sorra. Énekeltem franciául, németül, magyarul, szerbül, olaszul... Nemcsak operát és operettet, hanem rengeteg dalt is. Kedvencem Huszka Jenő–Petőfi Sándor Szeptember végén című szerzeménye, sőt avantgárd szerzeményeket is rám bíztak, amelyekben lehetett sikítani.

Az operaszerepekre készülve először elolvastam a szöveget. Ha nem értettem, akkor szótár segítségével lefordítottam, hogy teljesen megértsem a művet. Először végigjátszottam a zongorán, aztán a szöveget tanulmányoztam, melyik felvonásban mi történik, majd apránként kezdtem megtanulni a szerepet, csak utána került sor a kidolgozásra.  Számomra fontos volt először a véleményemet, érzésemet és a tudásomat a szerephez alakítani. Nem akartam, hogy ezt másnak a hatására tegyem, hanem beállítottam a magam képességeihez. Csak utána dolgoztam a korrepetitorral, zongoristával, karmesterrel... Úgy vélekedtek rólam: senkit nem utánozok. Valóban a saját stílusomat, egyéniségemet vittem bele minden szerepbe, minden dalba.

Van, aki tíz nap alatt megtanulta a szerepet. Nekem két hét előkészület kellett, aztán következett még a nagy munka, a kidolgozás. A szakácsnő is előbb összegyúrja a tésztát, aztán kidolgozza, és akkor jó, amikor hólyagos. Mi is gyúrjuk, faragjuk, simítjuk a szerepet.

Melyik szereppel küszködött a legtöbbet?

– Verdi Normája volt számomra a legnehezebb. Fél évig tanultam, nagyon nagy szerep, technikailag komoly felkészültséget igényel. De a végén sikerült. A jó karmester figyeli az énekest, hogyan lélegzik, mert nem mindig egyformán tud egy frázist elénekelni. Főleg olasz operákat, Verdi és Puccini műveit énekeltem, azokat éreztem igazán. Amikor olasz vendégművésszel léptem fel, akkor én is olaszul énekeltem, két hét alatt bevágtam az opera olasz szövegét. Sétáltattam a ház előtt a kutyámat, közben a zsebemből előszedtem a cetliket, amelyre a kottákat és a zeneszöveget írtam, és így tanultam. „Jó napot, szomszédasszony!” – köszöntöttek. „Jó napot! – válaszoltam. – Tanulom az Aidát.” A következő alkalommal, amikor a szomszédasszony üdvözölt, nevetve kérdezte: „Aida?” Utazás közben is minden percet kihasználtam az operák szövegének, dallamának a memorizálásához.

Hogyan találta fel magát a kellemetlen helyzetekben?

– Azt hiszem Straussnak A denevér c. operett táncjelenetében történt, levált a cipőm sarka. Akkor egy lábon sántikálva jutottam a színpad szélére, kirúgtam a cipőt, és szóltam, hozzanak másik cipőt. Aztán kimentem, és elvettem a másik cipőt. A Traviata operában olvasnom kellett a búcsú szövegét, amelyben az apa bocsánatot kér, elismeri a tévedését. A levelet mindig betettem a ruhámba, hogy kéznél legyen. Egy alkalommal azonban ezt elfelejtettem megtenni. Éneklés közben vettem észre, oda mentem a színpad oldalára, és papírt kértem. Amikor azt a választ kaptam, hogy nincs kéznél papír, mondtam, tépjenek le a kottából. Így is történt.

Ön nemcsak énektechnikája tökéletesítésén fáradozott, hanem tudását és tapasztalatát a Művészeti Akadémia professzoraként is átadta a tanítványainak. 

– Mindig is szerettem tanítani. Mielőtt Újvidékre jöttem, Óbecsén tanítottam hat évig szólóéneket a zeneiskolában. Operatársulatba nem jutottam mindjárt, mert tönkretették a hangomat, és kitettek a zeneiskolából... Újvidéken, amikor énekelni kezdem, mindig jött valaki, és kérte, hogy tanítsam. Az operakarrier törvényes, szerződéses befejezése után a székvárosi Szerb Nemzeti Színházból hivatalosan nyugdíjba vonultam, majd az Újvidéki Művészeti Akadémián tanítottam, ott dolgoztam 19 évig.  Nagyon szerettem tanítani és nagyon szerettem a gyerekeket, sokat segítettem nekik. Sokat dolgoztam velük, mindig tizenöt-húsz percig skáláztunk, begyakoroltuk azt az anyagot, amivel készültek. Azt hiszem, az egyetemistákkal, több mint hétszáz koncertre utaztunk. Nagyon fontosnak tartottam, hogy minél többet fellépjenek.

Minden tanítványom énekel, minden tanítványomnak állása van – mondta elégedetten a ragyogó művésznő és kiváló pedagógus.

„A zene imádság. Isten ajándéka, az emberi hang pedig vitathatatlanul a világ legszebb hangszere” – Vitkay Kovács Vera énekesnőnek e bölcs szavait sokan megjegyezték. Gazdag pályafutásának tapasztalatából sokat megtanulunk, ha elolvassuk a Vajdasági Színházmúzeum és a Forum Könyvkiadó Intézet társkiadásában megjelent Álmoktól a megvalósulásig (2018) című gyönyörű, kétnyelvű monográfiát.