2024. április 20., szombat

Középmezőnyből az elitbe?

Magyarország nemzeti futballtizenegye a közelmúltban két nagyobb sikert is elkönyvelhetett: a Marco Rossi irányította gárda előbb káprázatos fordítással 2:1-re megverte Izlandot, ezzel kijutott a jövő évi kontinenstornára, ezt követően pedig csoportelsőként végzett a Nemzetek Ligája B divíziójában és feljutott Európa 16 legjobb csapata közé az A osztályba. Szokták mondani, hogy a győztes csapatnak nem kell magyarázkodnia, most azonban érdemes egy kicsit a színfalak mögé nézni, és kivesézni azt, mi is történt az elmúlt évtizedben Magyarországon. Már ami a futballt illeti.

Heti körkérdésünkben arra voltunk kíváncsiak, hogy lapunk olvasói miben látják a magyar labdarúgó-válogatott sikerének a titkát. A válaszadók közül a legtöbben úgy vélekedtek, hogy korai lenne még átütő sikerekről beszélni, de sokan azt gondolják, hogy a kiváló szereplés az anyagi ráfordításokban és a tervszerű építkezésben lelhető fel. Véleményem szerint az olvasók reálisan, teljesen földhöz ragadtan értékelik a látottakat. Annyi egészen bizonyos, hogy Magyarország Európa és a világ futballjában stabilan a középmezőny tagjává vált, a kontinensen pedig a középmezőny hátuljából az elejére lépett. A válogatott csak egyik szelete ennek a történetnek, mert a nemzetközi kupasorozatok selejtezőiben is jól muzsikáltak az NB I-es gárdák: a zöld-fehér mezes Ferencváros idén 25 év után újra feljutott a BL-főtáblájára, ahol a csoportküzdelmek során nemcsak gólokat, de már pontot is szerzett, s az utolsó fordulóig versenyben lesz a kvartett harmadik helyéért, ezzel együtt az Európa-ligás pozícióért. Kissé szomorú azonban, hogy a nemzeti élvonalat is vezető Zöld Sasoknál a bajnokságban lejátszott 10 találkozón egyetlen magyar játékos sem szerzett gólt, de a második Fehérvárnál is csak két magyar állampolgár vette be az ellenfél kapuját. Azok a csapatok, amelyeknél a gólok nagyobb hányadát Magyarországon nevelkedett, magyar focisták lövik, inkább a tabella második felében tartózkodnak. Persze, lehet azt mondani, hogy a topbajnokságokban sem feltétlenül más a helyzet, hiszen a mai futball ilyen, csakhogy a tények nem feltétlenül ezt mutatják: Angliában a góllövőlista első 10 helyezettjéből 7 angol nemzetiségű, Spanyolországban ugyanez a mutató 10-ből 8, Olaszországban 10-ből 4, Franciaországban és Németországban viszont csak 2-2 nemzetbeli neve szerepel a top 10-ben. Amikor a Ferencváros a Bajnokok Ligája csoportmérkőzéseinek első fellépésén 5:1-es vereséget szenvedett a Barcelonától, azonnal kritikák sortüzébe került, pedig, ha megvizsgáljuk, hogy a két csapat mennyi pénzből gazdálkodik, az eredmény aligha meglepő, sőt, aki nem érti meg a különbséget, az a világfutball mechanizmusait sem ismeri. (Ugyanezen a játéknapon a Fradinál sokkal gazdagabb madridi Atlético 4:0-s pofont kapott a sorozat címvédőjétől, a müncheni Bayerntől.) A nézők ilyenkor részben mégis jogosan lázadnak, hiszen az elmúlt évtizedben központi forrásból agresszív tőkésítés zajlott a magyar futball háza táján, ezek után pedig nem feltétlenül azt akarják látni, hogy egy magyar csapat megsemmisül az európai kupaporondon.

Érdekes felvetés azonban, hogyha a magyar válogatott már Európa legmagasabb divíziójában tartózkodik, akkor a klubcsapatok miért nem támaszkodnak mindinkább a saját nevelésű játékosokra, hiszen csapatként láthatóan ők is jól teljesítenek. Az, hogy a magyar nemzeti tizenegy zsinórban másodszor lesz ott az Európa-bajnokságon, elismerésre méltó teljesítmény, de ha mindehhez hozzátesszük, hogy ez egy bővített, 24 csapatos kontinenstornán sikerült, már valamelyest árnyalja a sikert. A válogatott jó szereplésében a külföldön futballozó játékosok játszottak nagy szerepet, a csapat magvát is olyan labdarúgók alkotják, akik valamely topbajnokságban, vagy legalább az NB I-nél jóval erősebb versenyfutásban rúgják a bőrt. Az sem mellékes, hogy Rossi szövetségi kapitány irányítása alatt kikerült a keretből a jó ideje szenvedő Dzsudzsák Balázs, helyette pedig egy magabiztos, fiatal és potenciális jövőbeli sztár, Szoboszlai Dominik vette át a vezető szerepét. A csapatot szintén alapvetően meghatározó Gulácsi Péter és Willi Orbán egyetlen percet sem lépett pályára a magyar bajnokságban, az Eb-re való kijutásban kulcsszerepet játszó Loic Nego pedig egy honosított francia játékos. Szalai Ádám szintén külföldön játszik, Kalmár Zsolt egyetlen magyarországi szezon után ment más országba, de a vajdasági Könyves Norbert és Nemanja Nikolić sem a magyar akadémiai rendszerben nevelkedett.

Mindezek után elmondható, hogy a válogatott jó szereplése egyelőre (még) nem a magyar futballba ölt töméntelen pénz eredménye, sokkal inkább a játékosok egyéni döntéseinek és külföldi fejlődésének hozadéka, na meg, természetesen, az olasz Marco Rossi érdeme. Átütő sikerről valóban korai beszélni, de az NL A divíziójába való feljutással Magyarország hosszú időre biztosította magának a lehetőséget, hogy ott legyen a nagy tornákon, hiszen elérhető közelségbe került a 2022-es katari vb pótselejtezője, a 2024-es Eb-re pedig még akkor is lehet esélye Szoboszlaiéknak, ha az NL legmagasabb osztályában egyetlen pontot sem szereznek...

Ön miben látja a magyar labdarúgó-válogatott sikerének a titkát?

 

Az anyagi ráfordításokban és a tervszerű építkezésben: 33 (19,2%)

A fiatal tehetségek elkötelezettségében: 21 (12,2%)

A kiváló csapatszellemben: 21 (12,2%)

Korai lenne még átütő sikerekről beszélni: 63 (36,6%)

Nem követem a focit: 34 (19,8%)