Nyirkos, szúrós ködtől csepegő, novemberi este. A villamosmegálló léchiányos padján szakadt ruhájú hajléktalan kornyadozik. Mellre hanyatló fejjel, magába roskadtan ül. Szeme csukva, mintha levegőt se venne, mintha nem is tudna magáról. Nem részeg. Hogy eszméletlenre igya magát, arra nem telne. Beteg. Elesett, gyenge. Hajléktalan párja előtte toporog, hozzá-hozzányúl, halk szavakkal korholja, szidja. „Térj magadhoz, így nem maradhatsz, megfagysz.” Az arcát paskolja, a fejét emeli, lökdösi, a ruhájánál fogva próbálja felrángatni, hiába. A férfi szinte elalélt. Talán már nem is él, hiába a keltegetés.
A megállóban mindeközben jönnek-mennek az utasok. Leszállnak, felszállnak a járműre. Aki teheti, nagy ívben kikerüli a padon ülőt, a többiek odébb mennek, van, aki csupán hátat fordít, hogy ne is lássa, mi történik.
A hajléktalan nő tehetetlen. Semmi nem használ. Körülnéz. A pad mögötti járdán, tócsát világít meg a lámpafény. Odamegy, megmeríti kezét a sáros lében, a vizet párja arcába locsolja. Mossa, paskolja az arcát. Mindhiába. A férfi nem mozdul. Összegörnyedt testét csupán a mozdulat görcse tartja egyben, különben eldőlne. Feje a rángatásra sem reagál, újra meg újra a mellére csuklik. A nő oda-vissza ingáz, a tócsa és a férfi között. Már dühvel pofozza az arcát, tépi a kócos hajat, de nincs változás. A tócsa zavarossá válik a sok meregetéstől, a felkavarodott sár feketére festi az előbb még ragyogó vízfelszínt. Sáros, gyászos feketébe hajlóra, olyanra, mint amilyen a padon kornyadozó élet.
A villamosok pedig csak jönnek-mennek, az embertömeg hullámzik, a padot továbbra is kikerülik, távolabb mennek, háttal állnak… az élet megy tovább.
