2021. január 22., péntek

Túl a csúcson Stallone nélkül

A minap két igazi nehézfiúval utaztam Szabácsra, vagyis Šabacra, egy helyi kéznyomó bajnokságra, amelyet a szervező egybekötött egy jótékonysági akcióval. Kapva az alkalmon, új szakállápoló termékeit is bemutatta.
A szedett-vedett csapatban senki sem volt profi kéznyomó, viszont az egyikünk 200 kilóval a junior fekvenyomás egyik rekordtartója, a másik fickó pedig Szerbia talán legerősebb embere, aki pár hete javított a felhúzás rekordján, ami most így 305 kiló.
Jómagam azért kerültem be a csapatba, mert mondták, hogy később báránysültet is ehetünk. No meg azért is, mert kellett egy „ász” a csapatba, valaki, aki faluról jött, valaki, akivel már biztos nyomtak kezet olyan karakán kocsmai figurák, akiket a falusi élet mindennapjai bivalyerőssé tettek, a rengeteg nikotin és alkohol ellenére is.

Mit mondjak, az egész estét meglehetősen adrenalinnal és tesztoszteronnal telítették a programok. Annak ellenére, hogy minden versenyző barátságos volt és mosolygós, érezte az ember, hogy ha nem úgy vigyorog vissza, ahogy elvárják, bármikor kaphat egy olyan pofont, amitől átesik az asztal másik oldalára.
Meglehetősen marcona személyek szerepeltek mind a „sovány”, mind a „kövér” kategóriában (kilencven kiló alatt és felett) is, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi divízióban, ha jól figyelt az ember, hallhatta az inak és ízületek halk roppanásait, miközben egy 95 kilós fickót éppen porig aláz egy 150 kilós monstrum, akit ugyanúgy anya szült, mint bárki mást.
Jól szerepeltünk, mivel a fekvenyomó-rekorder haver az est abszolút bajnoka lett, nekem pedig sikerült hazavinnem divízióm ezüst- és bronzérmét. A bajnok szerint ez azért volt, mert megedzett a falusi légkör ahonnan „elszöktem” a városba.
Szerintem meg az segített, hogy becsusszantam a sovány kategóriába, még akkor is, amikor a mérleg nyelve bőven 90 kiló felett állt meg. Ez van, amikor az emberrel szimpatizál a főszervező…

Végül, a gond ott kezdődött, amikor kiderült, hogy a báránysültből nem lesz semmi, mert nem sikerült idejében elrendezni az elrendeznivalót.
Kárpótlásként, az eseménynek helyet adó klub tulaja esküdözni kezdett a kocsma menüjén szerepelő rostélykolbászokra. Tovább is lépett, és hirtelen felindulásból meghívott bennünket a ház specialitására, az „egyméteres” kolbászra, amelyet stílusosan félbe hajtva, egy 50 centis francia zsúrkenyérben hoztak ki.

A gazda elégedetten nézett végig a koszton, majd megjegyezte, hogy ez nem csalás és ámítás, megenni ennyi kolbászt pedig művészet.
Tizenöt perc múlva üres tányérok látványára tért vissza. Nem igazán hitt a szemének, sőt, meg is kérdezte, hogy minden rendben van-e.
– Persze, nagyon finom volt minden. De tudja, egy ilyen mostoha világban csak az a biztos falat, amit már lenyelt az ember. Nem egy akciófilm a dolog, de úgy kell kezelni – érkezett a bajnoktól a szakszerű válasz.