Nincs olyan szekér, amelyre nem fér fel még egy villával – tartja az állítólag Hemingwaytől származó, de a mi közmondáskincsünkben is megtalálható bölcselet. A megállapítás igaz mivoltát naponta alátámasztják különböző, a modern korunk kapzsiságát és féktelenségét jelképező történések, egy olyan, a jogrendszer margóján bóklászó társadalomban pedig, mint amilyen a miénk, ez a viselkedésvonal mainstream-ként elfogadott. Nyomulunk, taposunk, könyökölünk, ha meg majd kitörik a szekerünk kereke – megnevezzük és megkövezzük a „bűnöst”, és kezdjük elölről az egészet.
A múlt csütörtökön markológépekkel lebontották és elhordták az I. Péter király sugárút és a Pirosi utca kereszteződésének északkeleti negyedét. A rombolás az egész negyedet felöleli, a Párizsi kommün utcáig terjedő részről elhordtak mindent, ami ott volt – a sarki kisvendéglőt, a kocsmát, családi házakat… Mindent, ami a „fejlődés” útjában állt. A kiüresített telekre egy hangzatos nevű építkezési cég emel új lakónegyedet, nevüket görög szóból deriválták, és arra utal, hogy az itt lakók elé széles látókép tárul majd ablakaikból. A zajos, büdös sugárútra meg a már hosszú évtizedek óta meglévő, szocialista, emberbaráti tervezéssel élhetőként megépített, régi épületekre. Felvetődik a kérdés, hogy amikor a szóban forgó lakónegyedet kiépítették a múlt század 70-es és 80-as éveiben, akkor miért nem falaztak fel tömbépület-együttest az útkereszteződésnél is? Talán az akkori, lakásépítő mamutvállalatoknak elfogyott a téglájuk? Vagy azért, mert mérnökeik úgy ítélték meg, hogy ennyi az annyi, és hogy ha tovább nyomorítanák az épületeket az említett területre, akkor az egyértelműen az életminőség kárára történne? Akármi miatt is nem tették „rendeltetésszerűvé” a telket akkoriban, az akkori urbanisták tévedését most kijavítják, és máris kezdődhet a négyzetméterárverés – kezdőára csupán öt szerbiai átlagfizetés.
