2024. március 29., péntek

Valami megszívlelendőt mondani

A kisdiákok, egyetemisták, kenyérkereső szülők, öregek ellen fordult a gondoktól terhes világ: járványok uralják kontinenseit. A remények felébredésével megszólalnak újból az iskolacsengők, hogy jelzésükre a tudás fényes termeibe lépjenek diákok és tanáraik. Ilyenkor ismét felhangzik lelkükben az a bizonyos csalogató-riasztó berregés… Máskor a képernyők előtt üldögélve kísérik tanítóik, tanáraik előadásait… Akár így, akár úgy, de menni kell előre az időben, indulni új próbatételek és számonkérések felé, amelyek elöl kitérni nem lehet. Aki nem vállalja a kötelező megmérettetést, elveszti esélyét a minden másnál nagyobb kincs, a tudás megszerzésére, ami nélkül pedig maga az élete fut zátonyra.

A kívülről és belülről érkező csengőszó között persze óriási a különbség, nemcsak hangzásban, hanem minden más vonatkozásban is. Amíg kisdiákként csak az iskolaszolga lépteire figyeltünk, hogy indulnunk kell-e az újabb és újabb fogalmazványok meg számtanfeladványok misztikus birodalmába, addig minden mást megoldottak és kiszámítottak helyettünk a felnőttek, ám amikor most immár szülőként vagy nagyszülőként befelé hallgatódzunk a saját legtitkosabb világunkba, minden végeznivalóról magunk vetünk számot, minden cselekedetünkért magunk felelünk.

Felelünk a goromba szavakért, az elutasító gesztusokért, habár ezekre nem is köteleztek bennünket a szakadozott szélű tankönyvek. De felelünk a soha meg nem írt házi feladatokért, el nem olvasott könyvekért, lekésett első órákért is, most, amikor nem tudunk valamit, amit tudnunk kellene. Amikor levelünkben hibásan írunk le egy szót, anyanyelvünk valamely ritkán használt kifejezését, vagy beszédünkben nem jól használjuk… Esetleg eltévelyedünk a számok birodalmában, és becsapnak bennünket a jegypénztárnál vagy a piacon…

Rádöbbenünk: valamikor – önfeledt nebulóként – hívott bennünket ez a hang új és rendkívül izgalmas szellemi kalandok felé, amelyeket átélve „hétpróbás” felnőttekké szerettünk volna válni; ma viszont küld bennünket, sőt visszaparancsol a tiszta szellemiség fényes termeibe, amelyekben az élet legfőbb igazságai mondattak ki számunkra.

Jó lenne ezekben a szentélyekben találkoznunk egykori tanárainkkal és egykori önmagunkkal! Elhangzana kölcsönösen néhány figyelmeztetés és intelem, de talán egy-egy halkan kimondott dicséret és biztató szó is, hogy érdemes volt mégis, nem történt hiába semmi, habár vitathatatlanul elkótyavetyéltük ezt a jól induló századfordulót, benne az életünk utolsó évtizedeivel és még hátralevő szakaszával. Mert hát nem a jóléten múlnak sokszor a dolgok, többet jelentenek a belső értékek – mondaná osztályfőnökünk, és írnánk folytatásban a regényt, amelyben a világűrben bolyong az egész osztály, kozmikus szerelmeket élve át, és heroikus küzdelmekben bizonyítva félelmetes bátorságát.

Hogyan lehet az, hogy ezek az akkor mellékesnek hitt osztályfőnöki órák maradtak fenn az idő rostáján, pedig ezeken komoly tudományokról csak akkor esett szó, ha valamit pótolni kellett? Ezeken igaz emberségről, önazonosság-tudatról és tartásról beszélt a mindenkori osztályfőnök, aki mintha sejtette volna, hogy nem minden vihara vonult még el az atomkornak. Bár ne lett volna igaza!

Találkozni az agyonfaricskált iskolapadokban persze a mostaniakkal kellene leginkább, a hosszú útra most induló kisdiákokkal! Hátha valami megszívlelendőt is mondhatnánk nekik.