2024. április 18., csütörtök

Dia-dal helyett

„Tiberis, Pó helyett higgadtan

lúgozza Muzslát a Bega.

Én születtem ott – nem

Dante, Poe, Lope de Vega.”

Sziveri János

A múlt hétvégén leplezték le Muzsla központjában a harminc évvel ezelőtt elhunyt Sziveri János költő mellszobrát. Az eseményről szóló tudósításokat olvasva, számos emlék jutott eszembe a faluval, a falu neves szülöttével és a róla elnevezett egyesülettel kapcsolatban.

A kilencvenes években történt. A Képes Ifjúság akkori főszerkesztője megkért, hogy diktáljam le neki a címemet, mire ösztönösen mondtam fel az ilyen esetekben szokásos szöveget: Sziveri János utca, 18-as házszám, Muzsla. A cím hallatán a főszerkesztő őszinte elismeréssel jegyezte meg, hogy milyen rendesek a muzslaiak, alig néhány éve hunyt el Sziveri, és máris utcát neveztek el róla. Gyorsan ki kellett ábrándítanom, hogy az utcát nem a költőről, hanem egy partizán névrokonáról nevezték el. Jóval korábban, hiszen még egy felvétel is készült arról, ahogyan a költő magasba emelt kézzel áll a nevét tartalmazó utcatábla alatt. Az pedig már csak a sors fondorlatosságára vall, hogy a költő éppen abban a kis utcában született – négy házzal az én szülői házamtól.

Utca helyett szülőfalujában barátai egy civil szervezetet neveztek el róla, hogy életművének ápolása mellett nevével felvértezve terjesszék az önmegtartó kultúrába vetett hitet a léket kapott pannon fateknőben. Felettébb szükség volt akkoriban, a kilencvenes évek elején, a hitre, a Balkánon újra felropogtak a fegyverek, a nemzetközi közösség gazdasági szankciókkal sújtotta az országot, a hiperinfláció pedig órák alatt fölemésztette egy hónap munkájának értékét. A Sziveri János Művészeti Színpad pedig, mintha a saját korával dacolna – a név, ugye, kötelez –, már első évben vajdasági szintű verspályázatot hirdetett, később pedig Bábel elnevezéssel esszépályázatot indított útjára, aminek köszönhetően jeles alkotók mellett a bánáti települést évente (legalább) kétszer fiatal irodalmi tehetségek is felkeresték (egy részük ma már neves szerző). A színművészeti szakosztály egy óriási sakktáblán közlekedő fekete és fehér bábok révén életre keltette A kopasz énekesnőt, az egyik nyáron pedig többnapos nemezelőtábor szerveződött, ahol egy este az akkor még jobbára ismeretlen Lajkó Félix hegedűművész játszott az összegyűlteknek.

Társadalmi téren 2000 a remény éve volt. Néhány héttel a diktatórikus rendszer bukása előtt, a szervezet a családi házon egy bronzból készült emléktáblát leplezett le. A költő arcélét és nevét ábrázoló, félszáz kilós táblát egészen magasra helyeztük fel a falra, hogy megnehezítsük a dolgát annak, aki netalán bármiféle megfontolásból piszkálni szeretné azt. A költő születésnapja alkalmából, március 25-e táján, amikor Budapesten átadják a Sziveri János-díjat, a helybeliek megkoszorúzzák a költő emléktábláját. Mindig létráról, merthogy magasan van. Költőiebben szemlélve, a létrára azért van szükség, hogy a koszorút elhelyező felemelkedjen a költőhöz, akit egyáltalán nem kímélt a sors, s ami megpróbáltatás érhet egy embert, őt utolérte. Életművének izgalmas mozzanata, hogy éppen személyes viszontagságaiból gyúrta össze költői opusának legjavát: az életével szorosan egybetartozó életművet, amelyre az évek során egyre több irodalomkedvelő figyelt fel.

A Sziveri Színpad gondozásában megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat tizenhat évvel ezelőtt napvilágot látott első számában azt írtam, hogy a folyóirat „szerény próbálkozás az egymagukban sikongók elefántcsonttornyainak a lerombolására”, és „már a kiindulópontban elzárkózik attól, hogy világot váltson, de ettől függetlenül megváltoztathatja azokat, akik készek együtt sikoltozni velem/velünk”. A lap tizenkét éves fennállása alatt (48 lapszám, 5000 oldal, 300 szerző) bebizonyosodott: a világot valóban nem váltottuk meg, néhány elefántcsonttornyot azonban kétségtelenül leromboltunk, a magunk módján igyekezve hozzájárulni a pluralista szellemi közeg kialakulásához szűkebb pátriánkban. Éveken át jártuk e felnégyelt tájat, egyik szemünkkel befelé, a másikkal pedig kifelé figyelve hallgattuk rezdüléseit barbár imáknak, olykor halkan felsóhajtottunk, máskor hangosan felröhögtünk a dolgok állásán – minden alkalommal apró sikolyokat és dia-dalokat hallatva.

Több éves kihagyás után tavaly márciusban részt vettem az emléktábla megkoszorúzásán a családi háznál. Tizenegynéhányan gyűltünk össze Sziveri János születésének 65. évfordulója alkalmából: családtagok, művészetkedvelők, néhány barát. Némán álltam a többiek közt, és hallgattam az alkalmi beszédet a lelkes kis csapatról, amely lehetőségeihez mérten igyekszik őrizni a lángot, dacolva az újabb kori nehézségekkel és kihívásokkal. Műsor után szót váltottam a jelenlévőkkel. Többnyire arról beszélgettünk, ki merre van, a fiatal nemzedék és a középgeneráció tagjainak jelentős hányada ugyanis valahol Nyugat-Európában igyekszik boldogulni. Ezt hozták a tízes évek. Én is elköltöztem onnan már rég, még ha Vajdaságban is maradtam.

Az idén nem voltam jelen a koszorúzáson, és a múlt szombati szoboravatóra sem jutottam el. Mindenszentekkor és halottak napján jártam a szülőfalumban. Ezúttal is, mint minden alkalommal, amikor hazalátogatok, elsőként az elnéptelenedett utcák tűntek fel, egyszerűen nem tudom őket megszokni, akárcsak a minden harmadik-negyedik házon lehúzott redőnyöket. Ilyenkor mindig egy kicsit úgy érzem, ahhoz, hogy tényleg hazatérjek, nem térben, hanem időben kellene utaznom. Ezt megkísérlendő rendszerint elsétálok a folyóhoz, és a Bega által higgadtan lúgozott töltésen szétnézve magam körül, az aszott tájban gyönyörködöm.

Ezúttal a sírkertet jártam be, ahol rég nem látott emberekkel találkoztam, sokakat közülük alig ismertem meg, nyilván ők is egy furcsa idegent láttak bennem, és megrökönyödve tapasztaltam, hogy a temető megállíthatatlanul terebélyesedik, burjánzik és hízik, újabb meg újabb darabot harapva ki a homokos bánáti talajból. Néhány hete immár N. Czirok Ferenc, a Sziveri János Művészeti Színpad megálmodója is ott nyugszik. Miközben mécsest gyújtottam fejfájánál és virágot helyeztem el a sírján, egyik versének zárósorai jutottak eszembe. Álltam a novemberi napsütésben, és hangtalan szavaltam: „Kiköptél, uram, a vizek felett, / s e csínytevésre nincs magyarázat, / szárnyam már a végtelent hasítja; / Lepke vagyok – rövid életű ugyan –, / de szabad!”