A minap kora délután Csókától keletre, az Árenda és Macahalma környéki szikesekre igyekeztem, amikor Macahalma közelében öt apró termetű, arab kinézetű fiatalemberre lettem figyelmes, amint határozott léptekkel gyalogoltak – szabálytalanul – az úttest jobb oldalán. A hátizsákos, tornacipős csapat Feketetó felé igyekezett. Megálltam előttük kocsival, és kiszálltam a terepjáróból, hogy néhány szót váltsak a csoporttal. A kérdésre, hogy honnan jönnek, és hová tartanak, a szokásos migránsválaszt kaptam: ők Szíriából indultak útnak hónapokkal ezelőtt, és hová máshová, mint az Európai Unióba tartanak. Amikor felhívtam a figyelmüket arra, hogy tíz kilométer megtétele után elérik a román határt, az iránt érdeklődtek, hogy nem nyújtanék-e nekik taxis szolgáltatást, kivihetném őket a határ közelébe. A váratlan fuvarozási lehetőséget visszautasítottam. Ekkor már nem voltak hajlandók több kérdésre felelni, hanem fürgén szedték a lábukat az aszfalton. Ha tempósan gyalogoltak tovább, sötétedésig elérhették a román határt. A határon való átkelés veszélyeire is próbáltam volna őket figyelmeztetni, de ezt már nem hallgatták meg, gyorsan továbbálltak, miközben két ujjukkal V alakot formálva a győzelem jelképét mutatták fel nekem. A román határőrség nem bánik kesztyűs kézzel a migránsokkal, ezt az egyik majdányi lakos így írta le: „A román határról visszakergetett migránsok úgy néznek ki, mint Európa térképe, zöld-sárga-kék foltokkal van tele a testük.”
