2024. március 28., csütörtök

Akinek kórusban köszönnek a sírásók

Több mint egy évtizede veszítette el a férjét. Akkoriban még épp csak betöltötte a negyvenet, nem szép, de mutatós nő volt, aki után gyakran megfordultak a férfiak. Rövid ideig járt csak feketében, hamar levetette. Nem a külsőségekben gyászolt, hanem odabenn, legbelül, fájón, keményen, és soha véget nem érően. Néha úgy érezte, a gyász átitatja a sejtjeit, és még hosszú évekkel később, saját magát is meglepve ezzel, úgy érezte, hogy ha a férjére, boldog, harmonikus kapcsolatukra, és a szeretett lény elveszítésére gondol, könnyei bármikor készek kibuggyanni.

Aztán telt, múlt az idő. Bele nem nyugodott, inkább belefásult a megváltoztathatatlanba. A temető közelében laktak, ha nagyon kinyújtotta volna a nyakát, rálátott volna a sírra. Megszokta a holtak közelségét, nem zavarták egyhangú életvitelében. Amikor a munkahelyén, ritka alkalmakor, valami nagyon jópofát talált mondani, még tréfálkozni is tudott a helyzetén, mondván, azért ilyen szellemes, mert temető mellett lakik.

Máskor csak simán átvágott a temetőn, hogy lerövidítse az utat, ki a buszmegállóig. Különösen nyáridőben, de tavasztól őszig rendszeresen. Korán világosodott, későn sötétedett, nem volt félnivalója.

Időnként reggelente is megállt a sír közelében, csak váltott pár gondolatot az elhunyttal, aztán sietett a munkába. Hazafelé, olykor szatyrokkal megpakolta is, meg-megállt a sír előtt, elmélázott, vagy csak egyszerűen meglocsolta az örökzöldet, és vizet cserélt a vágott virágok vázájában. Ezt sem titkolta odabenn a munkahelyén, hogy milyen sokat látogatja elhunyt férje sírját. Amikor keserű volt, lehangolt, és az irodában rákérdeztek, mostanában miért olyan szomorú, azzal vágott vissza: mit vártok egy olyantól, aki naponta jár ki a saját sírjához locsolni. Hiszen, tudva-tudattalanul, az ő útja is odavezet, majd egyszer a férje mellett szeretne nyugodni, ugyanabban a sírban.

Néha, amikor nagyon átadta magát a bánatnak, azt mondogatta a gyerekeinek, ne is írják fel a nevét a közös sírra. Elég lesz annyi, hogy XY és felesége. Dátum sem kell, hiszen ő már akkor átadta magát a megsemmisülésnek, amikor a párja elment. Nélküle üres lett az élete, és valójában soha nem sikerült többé igazán feltöltődnie.

Eleinte érzelmi okokból nem akart senkit közel engedni magához, később már tudatosan kerülte a másik nem társaságát, hárította a férfiak kezdeményezését. Megszokta a gyermekeiért egyedül vállalt felelősség súlyát, kellően át is érezte. Ő szidhatott, büntethetett, de ezt másnak, pláne egy idegennek, sohasem engedte volna meg.

Az évek multával egyre öregebbnek érezte magát, és már egyáltalában nem gondolt a társkeresésre. Inkább arra, hogy lám, elszállt fölötte az élet, ráncosodik, megereszkedik a bőre - bár ezt még csak maga látta, amikor időnként négyszemközt maradt a tükrével -, a szeme körül megsokasodtak a szarkalábak, és az ajkát szegélyező, félkör alakú vonást sem a gyakori mosolygás, hanem a sok keserűség mélyítette el.

Megint nyár jött, és ő újra csak a temetőn vágott át reggelente, munkába igyekezve. Először oda se nézett, automatikusan, udvariasságból köszönt vissza egy férfihangnak. Másnap reggel már odanézett, és rájött, az egyik sírásó köszönt rá. Végül is, látásból régről ismerik egymást, már ha annak lehet nevezni az ismétlődő, futó találkozásokat, amikor ő a temetőn sietett keresztül, a férfi meg épp a füvet kaszálta, nagy zajjal. A következő napokon már előre készült a köszönésre. Mintha valami titkos játék zajlott, afféle hallgatólagos megállapodás lett volna közöttük. Sohasem váltottak egy szót sem, a köszönésen kívül. Neki jólesett. Pár nap elteltével gondolt először arra, hogy vajon miért is köszönget neki a sírásó. Meghalni éppen nem készül - ezen gondolatban el is mosolyodott -, a sírnál nincs semmi teendő, meg nem is szokta a sírásók segítségét igénybe venni. Ekkor egy pillanatra bevillant neki, hogy a napokban megjegyezte az egyik kolléganője: újabban igen jó a hajad, és egyre színesebben, csinosabban öltözködsz. Jól állnak a szőke hajadhoz ezek a pasztellszínek. Csak nem ezt vette észre a sírásó?! Ámbár férfiból van ő is.

Másnap reggel, közeledve a szokásos találkozási ponthoz, látta, a sírásó nincs egyedül, egy munkatársával álldogál ott, a főnökük még nem adta ki részükre az aznapi munkát. A másik sírásót még sohasem látta. Amikor a közelükbe ért, a férfiak kórusban, egyszerre üdvözölték. Visszaköszönt, és valami melegség járta át a szívét. Hosszú évek óta először érezte, hogy újra NŐ.