„Inkább megvárnád, hogy eljöjjön a reggel,
amikor már egyikünk sem kel fel?”
(Nguyen Nam Phong: Kristálycsakra)
Gergely József: Székek a ködben
Acélhálók a lepattogzott bolygóvakolat vérvonalain, acélhálók a szuvas ablakkeret réseiben, acélhálók a kopott kristálykupola repedései körül, már csak acélhálók, rozsdás acélhálók, acélhálók mindenütt.
Lakóink pedig köddé váltak. De mind egy szálig.
Füstköd üli a vidéket, sehol egy moccanás, semerre egy rezzenés, egy kaparászás.
Halott hasábból hasított faidomok kémlelik csupán az elhagyatott, néma horizontot az örök északi fény matt kontúrjai között.
A kép kimerevedik, a szakadék önmaga homályába vész. Elenyész az a cseppnyi ész, mi a kéreg felszínén még felderengett az imént. Rozsdás, zárlatos acélpontonon poroszkálunk a pernyeszín örök parkolónk felé, mely mostantól igazán végleges lesz.
Kőszellemek közös ülésén pazar panoráma a láthatatlan s hallhatatlan hangszerek kórusa, hol az elnémított parányok parádéján pisszenéstelen porszem a prímás. Ez egy szikkadt kor: pitymallatkor homok sziszeg, és pernye alkonyatkor.
Piros és zöld odakint. Piros és zöld idebenn: kristályok az áramköreimben. De odakint azok kinek az érintkezéseit biztosítják vajon?
Ugyan mi szaggatta ki ezeket az idomokat és árnyalatokat innen a keserű anyagból, és miért?
Piros és zöld, piros és zöld, piros és zöld, szürke, piros és zöld, piros és zöld, piros és zöld, szürke, piros és zöld, piros és zöld, piros és zöld, szürke, piros és...
