2024. április 19., péntek
TOLLRAJZ

Olvadás

Idősb Novák Mihály apoteózisa

„Sajnálom azokat az éveket, amikor még csak futólag ismertük egymást. Ezt már csak odaát tudjuk rendbe hozni, ahol vár bennünket Ács, Petrik, Torok, Benes…”

„Nem tudtam, hogy beteg vagy, és a korábbi műtétedről sem tudtam… De most, különösen, hogy karácsony »szenvedeje« és az örök újjászületés estéje jő megint: azt szeretném, ha meggyógyulnál, és tovább vinnéd a művészet lobogóját.

Nekem nem sok olyan barátom van, mint Te, akivel, ha ritkán is találkozok, mindig csak derűs örömöt érzek irányába. A beszélgetés pedig olyan természetesen gördül tova, mintha csak fél órával azelőtt hagytuk volna abba. Kérlek, gyógyulj meg! Azok a barátaid, akik elmentek, még várhatnak rád, hiszen az öröklét nem méri a múló időt. Ezt jobban tudhatod, mint bárki más, hiszen köztünk csak Te rendelkezel azzal a képességgel és tudással, amit az idő filozófiájának nevezhetnénk. Remélem, hogy meggyógyulsz: akkor lesz igazán szép ünnepünk, ha ez megvalósul.”

(Egy levélváltás sorai)

Idő, idő és művésztelepi dolgok

A 20. század elejének magyar művészeti életét is a kettősség jellemezte, akárcsak minden megújulást megelőző korszakot. Az egyik ághoz a konzervatív felfogású, az akadémizmus formarendszerét követő, hivatalosan elfogadott művészek tartoztak. A másik táborhoz a szenvedélyesen keresgélő, kevesebb kötelezettséggel járó, felfedező ábrázolás lehetőségeit firtatók, azaz a szubjektív látásmódot és új törvényszerűségeket követő ifjabb alkotók. Mindkét tábornak megvolt ugyan a létjogosultsága: ám hosszú évtizedeken át ezt mindkét oldal tagadta. És mindkét tábor szószólói hangot adtak a saját kizárólagos meggyőződésüknek. Holott a haladás mindenkor észlelhető kompromisszumokat kínált fel a megegyezni nem akaró feleknek. De ezt még a hetvenes éveinek legvégén is csak egy rendkívüli megfigyelőképességgel rendelkező órásmester tudta megemészteni. A folyamatos művészi civódásokból is képes volt kihámozni a végső igazságokat, mert azt a múló idő példájával az órainga jelezte a legprecízebben.

A honi művésztelepek közül egykor a legjelentősebbek a nagybányai, a gödöllői, a szolnoki, a hódmezővásárhelyi és a szentendrei voltak. Az első világégés után keletkezett szellemi űrt a vajdasági művészek különösen nehezen tudták pótolni. Ám ellestek valami lényegeset és hasznosat, az „elődöktől”: az egykor jól működő művészkolóniákat. Ezeket azonban, próbálkozásaik ellenére, csak a második világháború után kínálkozó sovány lehetőségeket kihasználva szervezhették meg. Az ötvenes évek elején mégis sikerült létrehozniuk az első vajdasági művésztelepeket. A szocialista realizmus szele ugyan itt is mindenkit megérintett, de a kreatív szellemű, önálló gondolatokat kifejező művészeink ezen többnyire gyorsan túlléptek. Kapóra jött, hogy a művészek az alkotói szabadságukat kimenthették: 1952-től a vajdasági művésztelepek sorra sarjadását tucatnyi vérbeli alkotó lázas és kitartó szervezőmunkájának köszönhetjük. Ács Józsefnek, Tripolszky Gézának, Dévics Imrének, Szilágyi Gábornak, Wanyek Tivadarnak, Torok Sándornak, Sípos Tibornak, Zsáki Istvánnak, Petrik Pálnak, Gál Józsefnek, Kerekes Sándornak, Hevér Jánosnak, Mezei Erzsébetnek…

És ha csak az ómoravicai, Pro Urbe díjat, valamint Forum Képzőművészeti Díjat kiérdemlő 9+1 Művésztelepről szólunk, akkor egy maroknyi művésznek is illik külön köszönetet mondanunk: Ács Józsefnek, Petrik Pálnak és Petrik Tibornak, Gyurkovics Hunornak, Török Istvánnak, Zsáki Istvánnak, Benes Józsefnek, Torok Sándornak és a két Novák Mihálynak.

Újraindítás

Az örökifjú idősb Novák Mihály kacifántos életútja Magyarkanizsán kezdődött, de Mesterünk a reformátusok által a 18. században és a 19. század elején meghódított nyugat-bácskai térségben fejezte be gazdag és lelkes földi pályafutását. Hogy miért éppen Bácskossuthfalvát választotta, amelynek őslakosai Kunhegyesről, Karcagról, Túrkevéről (más források szerint is a Nagykunságból: Karcagról, Jászkisérről és Kunmadarasról) származtak? Novák Mihály is a nyakas református magyarok közé tartozott. Életének talán legjelentősebb eseményei itt zajlottak, ahol műszerész és óramester végzettségével az idő ura és orvosa volt. A művészet ugyanis csupán furcsa és sorsszerű véletlenséggel csapódott hozzá, hogy azután sose hagyja békén. 1974-ben, negyvenévesen ragadott ecsetet a Topolyai Művésztelepen, amikor karanténba került a környéken feltételezett feketehimlő-járvány miatt.

Mesterünk nagyon jól tudta, hogy a mai világban a vizuális önkifejezés atomizálódott, és hogy a képszerkesztés és a vizuális hatások lehetőségei jóval nagyobbak a fényképszerű, vagyis élethű ábrázolásnál. A képzőművész évszázadok óta nem csak a külső valóságot akarta ábrázolni, egyre inkább megmutatta önmagát, a belső harcait is. Ennek idestova már évszázada van, és azóta a művész többnyire mindenkiétől eltérő egyénített formarendszereket talál ki. A világot a saját „magasröptű” meglátása szerint ábrázolja, sajátos egyéni gesztusokkal, más művészektől lényeges stílusbéli eltérésekkel, jól megkülönböztethető módon.
Ha mesterünk lelkes művészeti tevékenységét nem mindenki értette vagy becsülte meg igazán, mélyen elgondolkodhatna saját hibás művészetszemléletén. Vidékünkön kevés Csontváry Kosztka Tivadar- vagy Nagyapáti Kukac Péter-szerű „jelenség” született eddig. Nagy kár, hogy akik az emlékezetünkben még megmaradtak, azok megbecsülése is leginkább későn jött. Mégis, sokan évek, évtizedek óta az elismerésüket fejezték ki idősb Novák Mihálynak. Sőt, magas fokon méltatták is a különleges világlátó festői munkásságát, Székesfehérvártól Szabadkáig, Budapesttől Svédországig. Művészete különleges, izgalmas színfoltja volt a tarka vajdasági miliőnek is, és felkeltette jó néhány otthonszerető szakmabeli, művész, művészettörténész és művészetpártoló barát komoly érdeklődését. Így Ács Józsefét, Balázs Arth Valériáét, Fenyvesi Ottóét, dr. Ninkov K. Olgáét, Léphaft Pálét, Lódi Gáborét, Mattyasovszky Zsófiáét, Szombathy Bálintét…

Pinxit

Az alkotás módja és minősége lehet változó. Ám amint egy befejezettnek tekinthető festmény sarkába pingálja a nevét, a festő kézjegyével (pinxit) ellátva, az már külön életet él. Novák Mihály festészete különleges üzeneteket hordoz. Töltetét kevésbé esztétikai, sokkal inkább etikai szemszögből kell mérlegelni. A megalkuvások nélküli humanista filozófiát szabadítja fel, hogy általa szinte gyermeki rácsodálkozással: a jóra, az emberségességre, a természetes önzetlenségre ösztönözzön bennünket. De egyúttal a szomorú, nyomasztó, tragikus, elfuserált emberi sorsok veszélyére is utaljon.

Festőnk hajthatatlan: egyáltalán nem törekszik semmiféle korszerűségre, csupán a korhűség igazmondása érdekli. A legutóbbi délszláv háború értelmetlenségét tolmácsoló szókimondó festményciklusában pedig keserűen konstatálja, hogy a humanizmus eszméje ismét elbukott. Hozzátesszük, talán nem örökre. Mesterünk ugyanis az általa rögzített állapotok révén intő jeleket, mágikus utalásokat és nyomokat hagyott maga után. Naiv-expresszív lelkületű művészetének gyökerei és erőteljes együtthatói vannak, épp úgy, mint Nagyapáti Kukac Péter alázatos művészi szolgálatának vagy mint Csontváry Kosztka Tivadar világot hódító Napút-imádásának. Művészetében is jelen kell lennie a teremtés szentségének, az örökkévaló létezésének. Valamint a nemes emberinek és a szenvedélyes emberi küzdések szellemiségének is azért, hogy üzenetei a végső értelmét elnyerjék.

Idősb Novák Mihálynak sok barátja volt. Nagyra tartották emberségességét, természetességét és barátságos szókimondását. Gyakorló műszerészként és órásmestereként értője és orvoslója volt a múló időnek, autodidakta művészként pedig bánni tudott a szűkebb és tágabb környezetével, a művész kollégáival és a nála jóval fiatalabb művésznemzedékkel is. Elméjében nem volt helye semmiféle leereszkedő, kimódolt, hamis magatartásnak. A legtöbben úgy gondolnak rá, mint egy nagyszerű emberbarát művészemberre. Üzenetei csak most érkeznek el hozzánk…