2021. április 19., hétfő

A talált pénztárca

Még az ősz elején történt, egy langyos este, épp biciklivel tartottunk hazafele, amikor az úton, a járdaszegély mellett találtunk egy pénztárcát. Felvettük, és hazavittük azzal a szándékkal, hogy visszaadjuk a tulajdonosának. Ahogy megérkeztünk, belenéztünk, abban reménykedtünk, találunk benne valamit, ami kiindulópontot nyújt a kereséshez. Benne volt a személyi igazolvány, két bankkártya, némi pénz, az egészségügyi kártya és a jogosítvány is. Egészen felvillanyozódtam, azonnal bekapcsoltam a számítógépet, és a közösségi háló keresőmezőjébe bepötyögtem az illető nevét. Azt hittem, könnyű menet lesz, perceken belül megtalálom a keresett személyt, felveszem vele a kapcsolatot, és már jöhet is a pénztárcájáért. Hiszen péntek volt, és ilyenkor egy huszonéves fiatalembernek hatalmas érvágás a tarsolyának az elveszítése.

Elég sok találat volt, de hiába kattintgattam egyikre-másikra, próbáltam beazonosítani a személyi igazolványképe alapján, egyik sem az általam keresett fiú volt. (Most, így utólag visszagondolva, lehet, hogy ez nem is volt annyira jó ötlet, hiszen tudjuk, e hivatalos dokumentumon lévő fotó nem a legelőnyösebb kép, ami rólunk készült az életünk során, legtöbbünket elfog a röhögőgörcs, ha csak ránézünk – nálunk a családban van egy szokás: ha rossz kedvünk van, csak elővesszük valamelyikünk személyi okmányát, és már dőlünk is a nevetéstől.)

(Illusztráció)

Mivel a Facebookkal nem jártam sikerrel, beírtam a nevét és a születési helyét a Google keresőjébe. Ott is volt néhány találat, az egyiknél, aki egy egyetemi tanár volt, már-már szinte biztosra vettem, hogy megtaláltam, de aztán utánaszámoltam: ennyi évesen még nem taníthat egyetemen. Aztán volt egy másik is, aki egy bútorvállalat honlapjának karbantartója volt, de mivel kép nem állt rendelkezésre, csak a név és a telefonszám, párom lebeszélt a hívásról.

Beírtam a nevét a posta telefonkönyvének keresőjébe is, arra gondoltam, a szülővárosában csak vannak ilyen vezetéknevűek, és ha esetleg az édesapja nevét viseli, felhívom, és elmondom, hogy nálam van a fia pénztárcája. De olyan sok találatot adott ki, hogy akár reggelig telefonálgathattam volna, mire végighívtam volna az összes azonos vezetéknevű falubelijét.

Végső elkeseredésemben felhívtam a rendőr ismerősömet, aki azt mondta, vigyem el az első rendőrőrsre, adjam le, majd ők intézkednek. Csalódott voltam, mert már érett bennem a happy endes történet, de nem tehettem mást. Még egyszer a kezembe vettem a pénztárcát, hogy visszategyem az igazolványt, és akkor vettem észre, hogy nem néztem bele az aprópénzes zsebecskébe. Kinyitottam, és hát mi más lett volna benne, mint egy óvszer! Na, gondoltam, péntek este lévén, egy ilyen rekvizit bizonyára nagyon hiányozhat a tulajdonosának, az lesz a legjobb, ha megfogadjuk az ismerős tanácsát, és leadjuk a bugyellárist.

Mivel már este tíz volt – két óra telt el a sikertelen keresgéléssel –, csak az ügyeletes rendőrök voltak a melléképületben. Megkocogtattam az ablakot, kijött a majd kétméteres marcona legény, kicsit meg is szeppentem, mibe keveredtem egy jó sztori kedvéért, de már nem volt visszaút. Elrebegtem, mi járatban vagyunk, a kezébe nyomtam a pénztárcát, erre azt mondta, kéri az igazolványomat is. Hoppá! Erre nem számítottam! Bevitte az őrsre, mi meg kint várakoztunk. De úgy látszik, lerí rólunk, hogy még egy légynek sem ártanánk, így ismét kijött, és beinvitált bennünket az irodának csak erős túlzással nevezhető helyiségbe, ahol hellyel kínált, mondván, ne ácsorogjunk már a bejárat előtt. Jegyzőkönyvet készített a tárca tartalmáról, a kollégája pedig elküldött egy járőrt az igazolványon szereplő utcába. Végig bent voltunk, közben beszélgettünk. Nem hazudtoltam meg magam, kérdezgettem őket, gondoltam, ilyen helyzetben még úgysem voltam, akkor már használjam ki. Kiderült, hogy nekik sem állnak rendelkezésükre más módszerek, ugyanazon az úton indult el, ahogyan én is. Ő sem járt sikerrel, sőt a járőr sem találta az illetőt azon a címen, de volt még egy lehetőség. Azt mondta, hétfőn felhívja azt a bankot, amelyikből való a bankkártya, azoknak megvan az összes kliensük telefonszáma. (Legközelebb – ha lesz ilyen –, én is ezzel próbálkozom először.)

Amikor a kollégája befejezte a jegyzetelést, aláíratta velem, majd egy kockás füzetbe beírta a nevemet és a telefonszámomat, hogy oda tudják adni az illetőnek, ha esetleg szeretné nekem megköszönni, netán valami módon meghálálni azt, hogy hiánytalanul visszajuttattam hozzá az elveszített erszényét.

Erre sajnos a mai napig nem került sor. Pedig annyira szerettem volna tudni, mi lett a tárca sorsa, visszakerült-e a gazdájához... Azt hiszem, igen, csak szégyellt jelentkezni. Amiatt az apróság miatt, amely a zsebecskében lapult.