2021. január 15., péntek

Találkozási pontok

Nagymamám sírjánál állva arra gondoltam, hogy tudjak legalább némileg olyan jó és mások szemében meghatározó lenni, mint ő. Parányit tudjak hatni valakire, hogy hasznát vehesse a gondolataimnak, a tetteimnek, hogy okuljon és nálam jobban lépjen, hogy általam jusson el egy fontos megvilágosodáshoz, felismeréshez – mint ahogyan magam is eljutottam néhány lényeges gondolathoz a nagymamámnak köszönve.

A halálról nem szívesen beszélnek az emberek. A nagymamám volt az egyetlen a családban, aki kimondta, hogy mit gondol az elmúlásról. Az élet részeként tekintett rá. Foglalkozott az elhunytakkal, beszélt róluk, emlékezett rájuk, imádkozott értük. Nem félt belegondolni abba, hogy az élet dolgai miként alakulnak majd halála után. Idős korában már várta a halált. Ekkor már úgy érezte, eleget élt.

(Illusztráció – Pixabay.com)

A múlt század húszas éveiben született. Édesanyját tizenhárom évesen elvesztette. A négy testvér közül, másodikként fel kellett vállalnia a háztartás vezetését és a legkisebb testvérek gondozását is. Kisgyerekként sok időt tölthettem vele. Nehéz volt magam elé képzelni a plüss játékok mellett ülve, a központi fűtéses meleg szobából, hogy milyen lehetett ilyen hamar felnőni, kora reggel kézzel mosni a ruhákat, ebédet készíteni a családnak, libákat őrizni. Még azt sem tudtam igazán magam elé képzelni, hogy Barbie babák helyett kukoricából készítette a legkedvesebb játékát, vagy hogy békáknak varrt aprócska kötőt, kicsiny ruhát. Hallgattam a szavait, azt hittem értem, de valójában nem értettem. Ámultam a történeteket hallván. De már azt sem tudtam elfogadni könnyen, hogy anyám – aki az ötvenes években volt kisdiák – délutánonként csokoládé, csipsz vagy gyümölcs helyett cukros kenyeret uzsonnázott. Az öccse pedig dacból nem, vagy alig evett. Ugyanúgy, mint ma a válogatós gyerekek.

A tanító bácsi eljött hozzájuk felmérni a helyzetet, van-e miből enni adni a gyereknek. Felkerekedett, teljesen jó szándékkal vezérelve, hogy kiderítse, miért oly sovány a diákja. A faluban nagy tiszteletnek örvendő tanító, persze, akkoriban csak úgy, előre bejelentkezés nélkül állított be a házhoz. Mamám, a szorgos háziasszony nagyokat irult-pirult a kapuban. A hátsó udvarban tyúkok, kacsák, libák szaladgáltak, a veteményeskert teljes fényében pompázott – volt mit enni, meggyőződött erről a tanító bácsi is –, a gyerek mégsem evett. Bántotta is ez nagyon a mamámat, mint ahogy magam is szomorú leszek, amikor a fiam a legnagyobb igyekezetem ellenére sem hajlandó megenni az ebédet. Talán hasonlóképpen aggódott és reménykedett a nagymamám is ezekben a helyzetekben. Anyám is szenvedett a válogatós lánya miatt, ha nekem nem tetszett az étel vagy nem voltam hajlandó felvenni az általa kiválasztott ruhadarabot. Ami gyakran megtörtént, mivel teljesen más volt az ízlésünk, az elképzelésünk.

A nagymamámat és az anyámat is egészen különböző gondolatok foglalkoztatták. Másként tekintettek a világra, más volt a problémájuk, az érzelmi- és gondolatviláguk. Az elveik szinte szöges ellentétben álltak. Mégis találkoztak valahol. Teljes mértékben mindeddig sohasem derült ki számomra, hogy hol, miben rejlik ez a találkozási pont a két generációt képviselő nő, és köztem, a harmadik generáció gyermeke között. De belső, legmélyebb tudásommal érzékeltem, és ma is sejlik, hogy létezik.