2024. április 19., péntek

Az értékek átmentője

Gyurkovics Hunor: ,,Igyekeztem motiválni a hallgatóimat. Szabadságot és lehetőségeket adtam nekik”

Gyurkovics Hunor festő, ipar- és grafikusművész 1941-ben született Pécsett. Tanulmányait az újvidéki Iparművészeti Középiskola grafika szakán és a belgrádi Iparművészeti Akadémia reklámgrafika szakán végezte el. Mintegy 200 önálló kiállítása volt és több mint 400 tárlaton szerepeltek a munkái. Harminchét évig dolgozott a szabadkai Pedagógiai Akadémia képzőművészet- és módszertantanáraként. Gyakorló pedagógusként is visszajárt a baranyai magyar falvakba – Harasztira, Rétfalura, Kórógyra és Szentlászlóra –, ahol az évtizedek során gazdag néprajzi anyagot gyűjtött össze.

Gyurkovics Hunor átveszi a kitüntetést (Fotó: Gergely Árpád)

Gyurkovics Hunor átveszi a kitüntetést (Fotó: Gergely Árpád)

Ebből a haraszti lelkészlakban helytörténeti múzeumot hozott létre, amely egészen a kilencvenes évekig látogatható volt. Sajnos a háború idején az anyag nagy része megsemmisült. A művész újabb gyűjtőmunkája után 2010-ben nyitották meg ismét Harasztiban a néprajzi múzeumot, amely a Gyurkovics Helytörténeti Ház nevet viseli. Gyurkovics Hunor jelenleg Aracs folyóirat grafikai szerkesztőjeként tevékenykedik. Nemrég a Magyar Állam kitüntetésében részesült, és átvette a Magyar Arany Érdemkeresztet. A művésszel nemcsak alkotói, pedagógiai és gyűjtői munkájára tekintettünk vissza, hanem felidéztük gyermekkorát is.

Kinek a hatására kezdett el képzőművészettel foglalkozni?

– Édesapámmal, édesanyámmal és a testvéreimmel együtt, mindannyian foglalkoztunk rajzolással és festészettel. Édesapám református lelkész volt először Nagypiszanicán, majd Harasztiban és Rétfaluban. Sok helyen tartott még istentiszteleteket. A szüleim is művészlelkek voltak, csak nem erre a pályára léptek. Apámat annak idején hívták Pécsre, a Zsolnay gyárba rajzolónak. A művészi véna kezdettől fogva benne volt az egész család életében. Télen apám begyújtott az irodájában a kályhába, és mi négyen, testvérek beültünk oda. Ott volt a falu könyvtára. A könyveket tanulmányoztuk, és ha valami megtetszett nekünk, lerajzoltuk. Egyszer egy lovas harcost rajzoltam le. Úgy csináltam, hogy a ló lábánál kezdtem a rajzot, és úgy haladtam felfelé. Mire a fejéhez jutottam, nem jutott időm, és a feje lemaradt. Szerettem portrérajzokat csinálni. Mindannyian ezekkel a dolgokkal foglalkoztunk.

Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára?

– Négyéves voltam, amikor Harasztiba költöztünk. Amikor a helyi gyerekekkel az utcán játszottunk, azt mondtam nekik: ,,Régebben egy másik faluban laktunk, ahol az utcán árok volt, és az árokban béka.” Ez volt az én visszaemlékezésem Nagypiszanicára. Haraszti mellett folyik el a Vuka folyó. Nyári időben naponta lejártunk fürödni. A Vuka egy fantasztikus hely volt számunkra. Általában testvéreimmel mentem le. A folyóban halásztunk. Egy legörbített gombostű volt a pecatű, bambusznádból volt a bot, és közönséges spárgával, később damillal fogtuk a halakat. A bátyámmal megtanultunk hálót kötni, és azt húztuk a Vuka medrében. Tarisznyába raktuk a halakat. Rengeteget fogtunk. A fogás nagy részét szétosztottuk a faluban, és cserébe mindig kaptunk valamit a helyiektől a veteményeskertből. Egy kosár fenekét kivertük, és tapogatót készítettünk. A haraszti környéki mocsarakban a tapogatót lenyomtuk a víz alá, és halak után kutattunk. Az általános iskola első négy osztályát Harasztiban végeztem el, onnan Rétfaluba költöztünk. Édesapám Csúzán született, és lokálpatrióta lévén Vörösmartra adott minket iskolába, mivel akkor nyitották meg az általános iskola felső tagozatait. Előbb az eszéki gimnáziumba jártam, de nehezen sajátítottam el a szerbhorvát nyelvet. Akkor nyílt meg Újvidéken az Iparművészeti Középiskola, és még abban az évben átmentem oda. Miután befejeztem a középiskolát jelentkeztem az Iparművészeti Akadémiára Belgrádban, 1971-ben kerültem Rétfaluból Szabadkára. A Rehák házaspár, László és Rózsa akkor indították el a Létünk című folyóiratot, amelynek műszaki szerkesztésével engem bíztak meg. Állást biztosítottak a Tanítóképző Középiskolában. Lakást és műtermet ígértek nekem, amelyeket néhány év múlva meg is kaptam. A tanítóképzőben rajzművészettanár voltam, és messiásként fogadtak, ugyanis ezt a tantárgyat négyen tanították előttem. Mindez rajzgyakorlatból, művészettörténetből és módszertanból állt magyar és szerb nyelven. Rengeteg munkám volt, nagyon le voltam terhelve. Néha még éjszakára is jutott a tennivalókból, így a számomra legfontosabbra, az alkotómunkára leginkább már nem maradt időm. Végül megértettem egy művész-pedagógus kijelentését, mely szerint az ember kiég a pedagógiában. A Létünk folyóirat körüli tennivalók is külön gondot jelentettek. A tanítóképző körül nagy változások történtek. Az ötéves tanítóképző átalakult, a pedagógiai középiskola mellett megnyílt a tanítóképző és óvóképző főiskola, vagyis az intézmény Pedagógiai Akadémiává fejlődött, majd Óvóképző Főiskolává alakult át. Az igazgatók is váltakoztak. A legvégén Veselin Bunčić volt az igazgató, aki egy nap azzal fogadott, hogy engem nyugdíjaztak. Ez a harminchét éves pedagógiai munkásságom után történt. A hallgatóink közül kevesen emelkedtek ki a képzőművészet területén, de igyekeztem olyan módszereket, feladatokat, technikákat alkalmazni, amelyekbe mindenki sikeresen bele tudott illeszkedni. Például egyszer az Egészségügyi Középiskola diákjainak kilós festékeket vásároltam kék, sárga, piros, fekete és fehér színben. Hagytam, hogy csináljanak, amit tudnak és akarnak. Szép díjakat kaptunk.

Máskor is szabadjára engedte a diákok fantáziáját?

– Volt, igen. Igyekeztem motiválni a hallgatóimat. Szabadságot és lehetőségeket adtam nekik. Akkor tudtak kibontakozni, ha szabadságot kaptak. Próbáltam őket arra ösztönözni, hogy minél többet és minél jobban dolgozzanak. Nem voltak korlátok. Az előbb említett középiskola diákjainak engedtem, hogy kézzel-lábbal, cipővel, cipőtalppal készítsenek lenyomatokat. Volt olyan is, aki kerékpárral ment keresztül a festéken. Érdekesek voltak a nyomok, amiket hagyott. A diákjaim és a hallgatóim munkáit kiállításokra küldtem, és sok díjat nyertek. Egy időben nem volt meg a szükséges óraszámom, így több iskolában kellett pótolnom. Tanítottam a zeneiskolában, a gimnáziumban, az Egészségügyi Középiskolában, a Lazar Nešić Vegyészeti Szakközépiskolában, sőt még a bácskossuthfalvi általános iskolában is. Eléggé megterhelő volt, de nem panaszkodtam, hanem vettem az akadályokat. Történtek velem érdekes dolgok. Volt olyan, amikor Bácskossuthfalvára mentem autóval. Akkoriban egy Zastava 750-nel (Fićo) jártam dolgozni. Tél volt, és Pacsérnál tükörsima volt az aszfalt előttem. A kanyar előtt, egyik utcából egy pótkocsis traktor fordult ki elém. Bal felől árok volt. Ma sem tudom megmondani, hogyan menekültem meg. A Jóisten segítségével megúsztam egy ütközést. Bácskossuthfalván két osztályban kellett volna tanítanom művészettörténetet. Mivel akkor nem volt annyi időm, hogy két órát maradjak ott, megkértem az igazgatót, hogy egyszerre mindkét osztálynak adjam elő az órát. Kiderült, hogy a két osztályban összesen negyven tanuló volt. Az volt a legfontosabb dolgom, hogy fegyelmezzem őket, hiszen pajkos gyerekek voltak. Amikor kimentem az iskolából, és beültem a kocsiba, láttam, hogy az ablakom homályos. Próbáltam ablaktörlővel letisztítani. Nem ment, még rosszabb volt a helyzet. Amikor kimentem megnézni, megállapítottam, hogy az egyik diák valószínűleg rákente a zsíroskenyerét az ablakomra. Amennyire tudtam, papírral és zsebkendővel letöröltem az ablakot, de nem volt könnyű ilyen homályos ablakkal Szabadkára vezetni.

Volt olyan tanítványa, aki képzőművészeti pályára lépett?

– Sok tehetséges diákom volt. Minden évben voltak olyanok, akik érdemesek lehettek volna arra, hogy művészettel foglalkozzanak. Lehet, hogy olyan is van, akiről nem tudok. Egyik moholi tanítványom, Bakos Anita művészeti pályára lépett. Egy másik tanítványom annak idején elkezdett grafikával foglalkozni, és a munkái több újságban is megjelentek. Gálfi Csabának hívják, és a Majsai Úti Általános Iskolában tanít. Miroslav Jovančić is a tanítványom volt. Több diákomnak ajánlottam, hogy válasszák ezt a pályát.

A családja nevét viseli a Gyurkovics Helytörténeti Ház Harasztiban. Hogyan sikerült összegyűjtenie egy ilyen gazdag néprajzi anyagot?

– Amikor Szabadkán tanítottam, kezdetben minden hétvégét ott töltöttem. Miután autót vásároltam, minden pénteken hazamentem, és általában vasárnap délután vagy hétfő délelőtt jöttem vissza. Nem akartam mindjárt elkezdeni a gyűjtést, hanem engedélyt akartam kérni rá. Az eszéki múzeumhoz fordultam. Elmondtam, hogy Haraszti, Rétfalu, Kórógy és Szentlászló falvakban rengeteg néprajzi anyag van, amely napról napra elveszik, és ezeket meg kellene menteni. Egy macedón származású néprajzkutatóval beszéltem. Mondta, hogy tudják ezt ők is, csak nincs emberünk, aki elvégezné a gyűjtést. Ekkor azt válaszoltam, hogy megteszem én. Ezután elmentem Harasztiba. A hívek és a presbiterek épp akkor jöttek ki a templomból. Nekik is elmondtam a szándékomat, és ők is beleegyeztek abba, hogy megkezdjem a gyűjtést. Még aznap, vasárnap délután körbejártam a falut kocsival, és jó sok anyagot gyűjtöttem össze. Valahányszor megjelentem Harasztiban, mindig begyűjtöttem egy csomó holmit. Abban az időben nem volt lelkész a faluban, és üresen állt paplak. Az üres paplakba vittem az anyagot. Annak idején mi is ott laktunk, és több helyiség is volt, tehát bőven volt hely. Volt olyan eset, hogy ott is aludtam a begyűjtött anyag között. Néha több napot töltöttem a faluban. Éveken át folyt a gyűjtésem. A szabadkai Pedagógiai Akadémia 1985-ben szemináriumi napot rendezett Szlavónia-Baranya területén. A szervezést rám bízták. A programban szerepelt a haraszti néprajzi gyűjtemény megnyitása. Akkor a szabadkai Pedagógiai Akadémia hallgatói és tanárai majdnem kétszázan megjelentek a faluban. A helyieknek leesett az álluk, és ekkor belátták, hogy mégis csak érdekel valakit ez a gyűjtemény, és szükség van rá. A múzeum néprajzi gyűjteményét bárki látogathatta. Azután közbejött a háború a kilencvenes években. Akkor találat érte a paplak falát. A helyiek elbarikádozták a bejáratot, hogy ne menjenek be idegenek. Ennek ellenére egy csomó anyagot elvittek, például négy kőbaltát is elloptak. A háború után újrakezdtem a gyűjtést. Akkoriban már volt lelkész a faluban, akit Szenn Péternek hívnak. Megvettek egy házat a templom mellett. Ez egy polgári ház volt, amelyet gyönyörűen felújítottak. Elhívtak engem, hogy ismét rendezzem be a múzeumot, ezúttal az új házban. Két hétig dolgoztam rajta. Ezután, 2010-ben nyitották meg ismét Gyurkovics Néprajzi Gyűjtemény néven. Azóta is létezik ez a múzeum, és a református egyház tulajdonában van. A legtöbb látogató szerint ez a leggazdagabb néprajzi gyűjtemény a környéken.

Nyitókép: Gyurkovics Hunor átveszi a kitüntetést (Fotó: Gergely Árpád)