Magyarkanizsa község napján, október 20-án, amikor a török uralom felszabadulást ünneplik, kiosztják a legrangosabb elismeréseket azoknak, akik tevékenységükkel öregbítik a régió hírnevét. A Pro Urbe Érdemérmet az idén Fujkin Istvánnak ítélték oda, aki Horgoson született és sokáig ott élt, majd Magyarországon szerzett magának hírnevet, évtizedek óta pedig Kanadában keresi magának a kihívásokat. A zenei techno-szürrealista képzőművészként aposztrofált Fujkin István önképzéssel járja végig munkásságának lépcsőfokait. Grafikái és képregényei 1972 óta jelennek meg hazai lapokban.
Később Magyarországra települt, és a budapesti Lézerszínház látványtervezőjeként dolgozott, és a multivíziós panorámavetítések új módszere fűződik a nevéhez. Ismert zenekarok lemezborítóit készítette el, mint például az LGT, az Edda vagy épp a Benkő Dixieland Band. Több mint húsz éve pedig Kanadában él és alkot, de haza is gondol, tavaly avatták fel alkotását, a Hazatérők nevet viselő bronzból készült szoboregyüttest a gólyapárt, mely a horgosiak egyik büszkesége lett. Keze alatt a zene képzőművészetté válik, az indiánok pedig vezetik az ecsetet, hogy felhőn járva találják meg a legújabb kihívásokat, miközben maradandót alkotnak. Munkáságában Salvador Dalí világa is feldereng, bár a művész jobban szereti Magritte-et, aki kevesebbet helyez a képbe. A Kék Bagoly képsorozat és más ismert alkotások szerzője évenként hazalátogat.
Korábban azt mondta, kétféle ember létezik. Az egyik, aki röghöz kötött és csak időnként, rövidebb intervallumra hagyja el azt a közeget, amelyben született, míg a másik pedig könnyebben kel útra. Nyilvánvalóan ön az utóbbi, hisz Horgos után Magyarországra, majd Kanadába vezetett az útja. Ott találta meg a jó közeget?
– Ott is. A felsoroltak mindegyikében megvolt a jó közeg, mind a háromnál megvolt és megvan, amiért érdemes ott lenni és ez még nem is lezárt dolog. Ha bármi adódik, ami elmozdulást hoz magával, akkor azt személyes elmozdulás is követi. A beteljesedés adja meg az érzést, hogy tovább kell állni. Ha azt érzem, hogy ismétlem önmagam, azt már nem vállalom fel, az lenne a kiüresedés, így ilyenkor egy stílusfrissítés következik. Ezzel néha azzal jár, hogy szükség van a helyváltoztatásra. Gyakran nem is egy előre eltervezett folyamat részeként, bármilyen furcsa is, sorszerűen jönnek. A szituáció adja magát, hogy a kellő időben merre kell mozdulni.
Biztosan mindannyiunknak vannak az életében ilyen sorsszerűségei, döntést kívánó pillanatai, amikor lépni lehetne, csak nem mindannyian vesszük észre.
– Észre kell venni a pillanatot. A Kanadába való mozdulásomkor volt egy olyan érzésem, hogy menni kell, de akkor még szó sem volt Kanadáról. Teljesen véletlenszerűen hangzott el egy társaságban, ismerőseim mesélték, hogy épp települni készülnek, akkor mondtam, hogy megyek én is. És innentől minden arról szólt, hogy megyek. Teljesen vakrepülés volt, de meg kellett lépni. Akármi más jött volna, az érvényét vesztette volna. Adódik a kérdés, miért épp az? Nincs rá válasz, vagy csak visszamenőleg lehet egy választ adni rá. Mikor odaérkeztem volt egy itthon-érzésem, ami azóta se szűnt meg.
Valójában azt keressük, hogy valahol otthonra találjunk?
– Ha erre próbálunk elfogadható indokot találni, akkor utólag azt tudom mondani, hogy azért kellett odamennem, hogy találkozhassam az indiánokkal. Azelőtt ez a dolog nem adatott meg, csak a filmek által, ami már akkor is tudott volt, hogy ez nem teljesen hiteles és sok pontatlanság benne. Csak, hogy egy példát mondjak, a filmekben emlegetik a békepipát. Az indiánok soha nem nevezték úgy a szakrális pipájukat. Ezeket a tévedéseket is szeretném eloszlatni mindig, amikor hazajövök és előadásokat tartok a témáról.
A küllemében is van némi indiánokra emlékeztető. Nevezhetjük Horgosról származó indiánnak? Mitől voltak és mitől érdekesek napjainkban ők, akik visszaköszönnek alkotásaiban is?
– Nagyobb az őszinteségük. Ők még jobban maradtak a természetközelben, ami határozottabb igent vagy nemet kér. Ott nincs talán. Ha indiánokat említünk, gyakran a félmeztelenül, tolldíszes, lóháton járó emberek képe villan fel, de ők már nincsenek. Ott is vannak ugyan hagyományőrzések, ahol még bemutatókon előfordul ilyesmi, de ők se így élnek már. Nem azért, mert így akarták, hanem mert így voltak kénytelenek. Nem csak fizikailag győzték le őket a 800-as években. Bizalmatlanok is emiatt a fehér emberrel. Hétvégenként összejönnek táncolni, ugyanolyan ez, mint a régi törzsi látogatások, és ezeken szívesen veszik, ha közönség van. Amikor csak tehetem, én is ott vagyok.
Csak tanulmányozza őket vagy át is vesz a gondolkodásmódjukból?
– A gondolkodásmódjukból mindenképp, és van egy időszak a táncoknál, aminek törzsközi tánc a neve, amiben részt lehet venni…
Egy kanadai közegben, indiánok között mennyire fontos a magyarságtudat?
– Van párhuzam – részemről. Amikor kezdtem ebbe a témába egyre jobban belemerülni, szintén sorsszerűen, volt bennem egy nagy kérdés, hogy szabad-e ehhez nekem kívülállóként hozzányúlni. Ami ebben megerősített, az a délvidékiségem, mert idegenként vagyunk a saját földünkön. Nem akkora az elnyomás, mint náluk, de emiatt érintett az, ami őket és ez adott felhatalmazást arra, hogy a témához nyúljak.
Például a Kék Bagoly, ami csak magánál tűnik föl, meg ez az indiánneve is… Annak mi a története?
– A kék az miattam kék, de egyébként a bagoly az első forma volt, ami megjelent az indiánképeken. A kéket már én adtam hozzá, mert szeretem a kéket.
Akkor ez egy saját és sajátos találmány…
– Igen. Az indiánok a neveiket a tetteik után vagy a látomásaik, álmaik, vagy a varázsló látomásai után kapták. A bagoly olyanmód nőtt hozzám, hogy leszedhetetlenül ott volt minden képen. A totemállat választott ki eszerint engem.
A munkáit is az álmok ihletik?
– Az alkotások megszülik saját magukat.
De hát kell ahhoz a kéz meg az ész…
– Az már a következő! A zenei ihletés van jelen. Hallgatom a zenét, amit megfestek, vagy fordítva. De van olyan is, amit negyven éve hordozok és még nem hagyta megfesteni magát, de végig ott van és inspirál…
Lehet tudni, hogy ez melyik zene?
– Persze, ez a Mike Oldfield Tubular Bells címűje. Van már második, harmadik, de az első még nem hagyta magát megfesteni, de ez így rendjén van, majd eljön az ideje, amikor…
Ezek szerint megengedheti magának, hogy azt fesse, amihez kedve van?
– Igen, amikor lemezborító készül, ott is vagy egyidőben készül, vagy ráhangolódás történik.
Milyen volt együtt dolgozni a sztárokkal?
– Az első borító, melyet az LGT használt fel, talán a legemlékezetesebb. A festmény jóval előbb megvolt, mintsem, hogy lemezborító válhatott belőle. Ők már a kész képet választották és ahhoz írták a Zenevonat című dalt.
Akkor ihlette is őket?
– Persze, és ez oda-vissza működik. Részemről ez egy nagy mérföldkő volt, első borító, fajsúlyos zenekar, és ők írják a dalt a festményhez… A kettő együtt sokat nyomott nekem a latban. A későbbiekben az Eddánál a Sziklaszív párhuzamosan készült. A zene hangulatát már hallottam, majd úgy készült, építkezett a közös mozgás. A megformálásban szabad kezet kell kapni, az fontos. Mert amikor a kép megszüli magát vagy ha kitalálom, aközött nagy a különbség, még ha elsőre fel se tűnik, de a tervezett kép lélekszegényebb.
Nem lehet, hogy ezt csak a művész érzi?
– A befogadó is egy idő után megérzi. Erre is mondtam, hogy ahol ismétlés van, ott frissíteni kell.
Ilyen frissítés volt a képregény is?
– Nálam sok minden párhuzamosan ment egyszerre. Szóba került, kérdezték, hogy mi a hobbim? Nem tudom… Nem a jelentését, hanem nem tudom szétválasztani. Kérdezték, hogy szeretem a zenét? Á, akkor az a hobbim. Nem, én festem a zenét. Olvasni? Ahhoz meg rajzokat csinálok, szóval a kettő úgy összenő nálam, hogy nem lehet szétválasztani.
Festem a zenét… Akkor magyarázzuk már meg, ahogyan meghatározzák. Zenei techno-szürrealista. A szürrealisták a valóságnál valóságosabbat kívántak alkotni, addig rendben, de ez a három együtt?
– Tematikailag a zene, ami jellemző és dominál a képek között, sőt az utóbbi 20-30 évben csak azok vannak… A techno nem is a kidolgozásra vonatkozott, hanem hogy a rajta lévő figurák azok annyira cyber-szerűek, ami a robottól kicsit fejlettebb, ami a jövőbe mutat. Régebben, még nem a zenei korszak volt a jellemző, akkor is mondtam, hogy a holnap hagyatéka, amit csinálok. A holnap öröksége.
Így az album is? Nem is rég jelent meg Felhő(n)járók elnevezésű kötet, ami egybeköti a korszakait.
– Így az album is, ami benne van, az ezt viszi végig, azzal, hogy az album a kezdetektől, a legelső megjelent rajzokat bemutatva a máig terjed. Ezek szétválasztható ciklusokra vannak bontva. Az első a Belépő az arénába, ami a kezdetektől a hangos lázadásom időszakát mutatja, elordítottam, mindent, amit lehet, ezért követte a Suttogó, amikor képileg is sokkal letisztultabb formák jöttek, kevesebb színnel, sokkal több árnyalattal. A mondanivaló sem volt már oly hangos, de nagyon be tudott lőni a páncél résein, megvolt a súlya, de nem kellett annyira hangoskodni. Majd a szabad formák, amik viszont a zenei korszakot foglalják magukba, egy frissítés vette kezdetét ott is. Az Indián-korszak a kék bagollyal és a Szunnyadó – a még meg nem valósult vállalkozások, amik elakadtak. És a Hazatérők is kapott egy fejezetet, majd az egyéb munkák külön.
Van kedvence?
– Ó, mindegyik kedvenc, még így visszamenőleg is.
Mit csinál a mában? Most még néhány napig Horgoson, de utána már Kanadában lesz.
– Több minden vár. Az egyik egy teljesen friss dolog, ami tavaly vette kezdetét, aztán idén már nagyon összejött, ez pedig egy fúzió Lajkó Félixszel, mert mint kiderült, őt érintette, amit festek, engem pedig amit ő játszik. Egyre inkább kialakul, hogy egymást inspirálva, egyszerre hozzunk létre alkotást, ahogy a kettő hat egymásra, menet közben. Ilyen szempontból ez egy nagyon érdekes kihívás, sok rejlik ebben az együttműködésben. De van egy régóta dédelgetett álmom, a képregény területéről. A nyolcvanas években én honosítottam meg az akkori Rock Magazinban, hogy dalszövegeket rajzoltam meg, szöveg nélkül. Évek óta szeretnék egy albumra való anyagot megrajzolni úgy a magyar, mint a nemzetközi dalokból. Kockázatos…
Az, mert gondolkodásra késztet, manapság meg szeretjük készen kapni az információkat, vagy legalább is könnyű hozzászokni.
– Ez benne a kihívás! A régeiket értették, most is ismert dalok kerülnek megrajzolásra. Van azonban egy másik dolog, ami ebben nagyon tud segíteni, az pedig a technika. A QR-kód, amit én kockás kódnak mondok, ami adatot csak annyit tartalmaz, hogy egyik helyről átvezet a másikra, ilyen lesz a rajzoknál, melyeket okos telefon segítségével weboldalra lépve meg is lehet hallgatni majd. Pár éve az önálló torontói kiállításomon már volt egy kísérlet, hogy meg lehessen hallgatni a képeket a saját telefonjaikkal.
Elismerte az a közösség, ahol tavaly avatták a Hazatérők szobrát is, most érdemérmet kapott, nem szeretne végérvényesen visszajönni, de hazalátogatásai bizonyítják, hogy szívének kedves a vidékünk.
– Útközben vannak azonos értékű gyökerek. Gondoljunk csak a folyondárra. De attól az első gyökérnek nem szűnik meg a jelentősége. Itt is otthon, ott is otthon, én mindenhol otthon vagyok.
Az alkotások Fujkin István weboldaláról valók.
