Martonoson is megemlékeztek az 1944-ben kivégzett helyi ártatlan áldozatokról. 1944. november 21-én Martonoson Werner Mihály apátplébános mellett további huszonhárom ártatlan magyar áldozatot végeztek ki, akik azóta is a település melletti töltésnél, jelöletlen sírokban nyugszanak.
A megemlékezést a temetőben, az áldozatoknak állított sírhelynél tartották
A megemlékezésen jelen voltak az 1944-es martonosi áldozatok hozzátartozói is, akik évről-évre kijárnak a temetőbe és visszaemlékeznek felmenőikre. Horváth Gergely, a martonosi helyi közösség tanácsának elnöke is érintett a témában, ugyanis 1944-ben nagyapját is kivégezték a partizánok.
– Fontosnak tartom, hogy ellátogassak ide minden évben, egyrészről, hogy nagyapám emléke előtt tisztelegjek, másrészről, hogy az utókor előtt legyen egy példa, hogy ilyen események sehol se történjenek meg újra. A családon belül sokáig nem emlékezhettünk meg az akkori történésekről, tiltotta a hatalom. Édesapám még gyerek volt, amikor ez történt, a dédnagymamám pedig hosszú éveken át meg volt félemlítve és nem beszélhetett erről. A végtisztelet szerintem mindenképp az lenne, hogy rehabilitálni kellene a tömegsírt és az emberi maradványokat be kellene hozni a martonosi temetőbe, ahol aztán méltóképp megemlékezhetnénk róluk – mondta.
A hagyományos mindenszenteknapi megemlékezést az idén is a temetőben, az áldozatoknak állított sírhelynél tartották, ahol Savelin Zoltán martonosi plébános megáldotta az emlékhelyet.
A megemlékezésen beszédet mondott Forró Lajos, a Délvidék Kutató Központ alelnöke, akinek nagyapja is az áldozatok között volt.
– Hosszú kutatásokat végeztem az újvidéki levéltárban az akkori eseményekkel kapcsolatban és nem találtam bizonyítékot az embereknek a bűnösségére. Itt is ugyanaz a forgatókönyv zajlott le, mint a Délvidék más településein. Összefogdostak a helyi magyar emberek közül jó néhányat, akiket aztán heteken, hónapokon át kínoztak a községháza pincéjében. Ezután a kiválogatott és már megkínzott embereket lekísérték a Tisza mellé, és ott egy jeltelen tömegsírba lőtték bele őket. A martonosi áldozatok huszonnégyen voltak, akiket november huszonegyedikén a vesztőhelyre kísértek, illetve az akkori plébánost, Werner Mihályt hetekkel előtte a saját udvarán gyilkolták meg. Több mint tíz éve sikerült rehabilitáltatni a nagyapámat a bíróságon. Sokszor hallom azt, hogy nem kell már ezzel foglalkozni és miért nem felejtjük el, de aki ezt mondja, annak azt válaszolom, hogy ő mit szólna hozzá, ha november elsején nem a temetőben tudná elhelyezni hozzátartozói sírjára a virágokat, hanem ki kellene mennie például a Tisza mellé. Azt gondolom, hogy az áldozatoknak, főleg azért mert ártatlanok voltak, jár az újratemetés – fogalmazott Forró Lajos.
Az emlékezés koszorúit az áldozatok hozzátartozói mellett a Vajdasági Magyar Szövetség, a Magyar Nemzeti Tanács, a Délvidék Kutató Központ, a martonosi helyi közösség, valamint az önkormányzat képviselői helyezték el.
