Búzás Zsuzsannának, a Pannon RTV szerkesztő-riporterének magával ragadó, közvetlen személyisége a nézők, az olvasók számára talán elsősorban a Kincsesládánk című műsorból lehet ismerős. Immár szinte „családtagként” köszön ránk időről időre a Pannon tévéből, hogy bemutasson egy-egy vajdasági települést. Legyen az tömb vagy szórvány, a Kincsesládánk készítői mindenütt az eredeti értéket keresik, mesélik el szavakban és képekben.
Zsuzsanna a különböző stábokkal együtt több díjnyertes dokumentumfilmet is jegyez, ezekből látszik, különösen fontosak számára a vajdasági magyar közösségek, amelyek szinte mindegyikében immár otthon érezheti magát. Több alkalommal ért az a megtiszteltetés, hogy interjúalanya lehettem, rádióban és televízióban is. Mindig érzékenyen, átéléssel „nyúl” az adott témához, érdekesek és értelmesek a felvetései. Ezúttal ő volt az, akit faggattunk.
Rádióban, tévében magazinműsor(ok), műsorvezetés(ek), jobbnál jobb beszélgetések jellemzik a tevékenységed. Melyik műsor, beszélgetési közeg, fórum áll legközelebb hozzád?
– Azt szeretem, amit csinálok, és azt csinálom, amit szeretek. A rádióban a beszélgetéseket, a Kincsesládánk forgatásain pedig a felkészüléstől a hazaérkezésig mindent nagyon szeretek.
Egyéniségednek köszönhetően állandó kíváncsiság, őszinte érdeklődés, emberismeret és emberszeretet süt át a műsoraidon. Hogyan alakult a pályád, mikor és hogyan került a képbe a talán egyik legnépszerűbb, a Kincsesládánk című műsorod az életedben?
– Kedves vagy, köszönöm. Tizenegy évig voltam a Pannon Televízióban hírolvasó, majd egy napon kiderült, nem fogok tudni többet híreket olvasni. Semmi komoly, csak valami pánikszerűségem van, ami miatt már nem kockáztathatom meg az élő televíziózást. Azt hiszem, ott valahol nyílt ki a Kincsesládánk, és azóta kerülnek fel a kis zászlócskák a térképre, ahol járt a kis csapat. Ennek több mint négy éve már.
Hogyan alakult ki a csapatmunka, a stáb összecsiszolódása a magazinműsoron belül?
– Szerintem az első forgatási nap végére már mindenki tudta a dolgát. Gyarmat Angélának, a műsor szerkesztőjének egyértelmű utasításai sokat segítenek, hogy minden jól menjen. Azon túl, hogy szórakoztató és ismeretterjesztő jellegű, közösségépítő is a Kincsesládánk. Mit jelent számodra a közösségi lét, illetve a közösségi újságírás fogalma?
– Mindent.
Mi kelti fel az érdeklődésed, mi alapján választotok helyszínt a műsorhoz, illetve aktuális riportalanyt, akár a rádióműsorokhoz?
– Igyekszünk változatosak lenni a műsor készítésénél. A kis falvak után egy nagyobb városba látogatni, olyan településekre utazni, amelyekről nem hallunk, olvasunk nap mint nap. Minden településnek megvan a szépsége, a vonzása, a különlegessége (még ha sokszor az ott lakók erre csak a műsor megnézése után döbbennek is rá). Ahogyan minden ember különleges a maga módján vannak rejtett értékei, úgy a települések is ilyenek, és ezeket igyekszünk bemutatni. Ami a rádióban szereplő vendégeimet illeti, őket vagy egy aktuális téma kapcsán hívom be (mint ahogyan téged is szoktalak, mert szeretem hallgatni, ahogyan mesélsz a munkádról), vagy másoktól kapok tippeket, de van, hogy elkezd érdekelni valami, amiről szeretnék többet tudni, és akkor miért ne oszthatnám meg a hallgatókkal is. Persze vannak kötött témák is, amikkel foglalkoznunk kell.
Amellett, hogy fizikailag emberi állóképességet próbáló, szellemileg, lelkileg sem könnyű feladat az állandó úton levés, kommunikáció, lélekjelenlét, amelyet egy ilyen jellegű műsor igényel. Van-e különösen emlékezetes történeted, amelyre nevetve, meghatódva vagy esetleg nem túl pozitívan emlékszel vissza?
– Rengeteg emlékem van, ahogyan szerintem a csapat minden tagjának is. A vendégszeretettől, törődéstől kezdve a népviseletbe öltözésen, sütés-főzésen, a szünetekben történő pihenőkön keresztül, a szállásokon át az érdekes fogadtatásig (mert olyan is volt, ahol úgy éreztük, senki nem beszélhet velünk, mintha űrlények lennénk, de ez csak egy településen fordult elő). Valójában mindenütt jól érezzük magunkat. Tény, hogy nagyon fárasztó, kimerítő az a két nap, amíg forgatunk, de a visszajelzések mindig feltöltenek.
Ismered Vajdaság magyarok lakta településeinek immár szinte mindegyikét. Van-e különösen kedves étel, ital, esetleg népviselet, amely közel került a szívedhez?
– A népviselet mindig is kedves volt számomra, és megtisztelő, hogy a kupuszinai és a doroszlói csodás viseletet is felölthettem, és megismerkedhettem vele. Nehezen viselhető, a szó szoros értelmében súlyos ruhadarabokról van szó, mégis fantasztikus érzés volt magamra ölteni ezeket. Az ételek? Mindent szeretek. Nem rémlik, hogy lett volna, ami nem tetszett. A vajdasági konyha úgy jó, ahogy van, tökéletes. A vajdasági emberek pedig kedvesek, figyelmesek, és szeretnek enni.
(Be)ismerten munkamániás vagy. Melyek azok a szellemi „szelepek”, amelyek segítségével regenerálódni tudsz, illetve van-e olyan szabadidős tevékenység, amely kikapcsol?
– Az otthon, a család, a főzés és az otthoni munka. A kert. Egy időben kerékpároztam, az most háttérbe szorult, de hamarosan újra leporolom a járgányt. Dokumentumjellegű, illetve portréfilmek készítésében is részt veszel, díjat is nyertetek. Milyen (műsor)terveid vannak a jövőre nézve?
– Tudod, tervek mindig vannak. Ahogy szokták mondani, ember tervez, Isten végez. Addig is csinálom azt, amit mindeddig is.
Milyen mértékben zavarja meg Vajdaság-járó munkátokat a koronavírusjárvány, hova készül a stáb mostanában?
– Sajnos a járványhelyzet nagyon beleszólt a műsorkészítésbe is. Szép terveink voltak, és ugye nekünk nagyon fontos az időjárás jellege is, hogy ne szürke, téli képekkel mutassuk be a településeket. Éppen a legszebb hónapokban kényszerültünk szünetre menni a forgatásokkal. Jelenleg ismét készülnek a műsorok, az utóbbi időben jártunk már Törökfaluban és Bácsföldváron, de kérdéses, hogy meddig tudjuk folytatni. Ez a jövő titka. Nekünk is hiányoztak már a forgatások, és a nézők is nagyon várják az új műsorokat. A bezártság idején különösképpen kell a kikapcsolódás. A Kincsesládánknak köszönhetően pedig nem vagyunk elzárva egymástól, barangolhatunk, kirándulhatunk Vajdaságban.
