2021. október 18., hétfő

„Síromnál sírva meg ne állj”

Az anya az életet adja, más meg az életét: gyerekéért, a hazáért, szabadságért, ismeretlenért. Egy, a szándékunk ellenére „odatévedt” kis vonal, vagy éppen fordítva: lefelejtett ékezet életről és halálról dönt. Mert egyik a születést jelzi, a másik az elmúlást. Nem is választja talán el nagyobb távolság a valóságban sem a kettőt egymástól, mint aprócska cezúra, hiszen születésünkkel eleve a halál felé vezető útra lépünk. Legfeljebb lassítani tudjuk a járásunkat, hogy minél tovább kutathassuk a boldogság forrásait az árnyékvilágban, minél később távozva innen. S a végén mégis azt mondjuk majd: „Mennyi munka maradt végezetlen! / S a gyönyörök fája megszedetlen...”

Mert mindannyian ragaszkodunk a földi léthez – hívőként vagy hitetlenként –, ha mégoly biztató is számunkra az öröklét, és ha majdan fejfánkon az lesz olvasható: „Síromnál sírva meg ne állj; / Nem vagyok ott, nincs is halál.”

(Gergely Árpád felvétele)
(Gergely Árpád felvétele)

Évente legalább egyszer mi mégis megállunk a síroknál. Épp ezekben a napokban, halottak napja táján, amikor a temető inkább a tavaszi virágoskertet idézi, mintsem a november eleji ősz szürkés-kesernyés hangulatát. Csak a gyertyák szélben vergődő lángja figyelmeztet, hogy víg kikelet helyett most elporladt életek fölött váltunk szót a sírban nyugvókkal vagy inkább önmagunkkal közös múltunkról. S figyelünk a költő szavaira: „Halkabban járjon, aki él, / S dúdoljon csöndes éneket.”

Itt, a virágzó sírok között járva nehezedik ránk a gyerekkor emléke, hogy már régóta nem mi kérdezünk, hanem tőlünk érdeklődnek. Miért olyan fiatalon halt meg ez a bácsi? Miért van katonaruhában? Ezen a síron mért nincs virág? A gyerekek mért haltak meg? A Jézuska is itt van eltemetve?

Ha néha elmosolyodunk is, inkább szomorúan ébredünk rá arra, hogy az idő múlásával mind több keresztről vagy díszes síremlékről tekintenek ránk családtagok, barátok, hajdani iskolai osztálytársak, rokonok vagy utcabeliek. Ők életünknek részei voltak. Lehet, hogy csak apró elemei egy-egy köszönés vagy röpke szóváltás erejéig, mások évtizedekig társak nagy ünnepségeken, nagy vitákban vagy a mindennapokban, jó és rossz időkben, otthon vagy családon kívül. Csak velük volt teljes az egyre hámló élet, érezzük ezt olyankor, amikor rádöbbenünk: több már az ismerős név a kereszteken, mint az utcán járók között. S azok sírja előtt állunk meg, akikkel félbeszakadt a beszélgetésünk, akiktől kérdeznénk még, és akiknek volna még mondanivalónk, akikkel örömmel idéznénk a régi közös emlékeket, akikkel viccelődhetnénk nemcsak mellékes, hanem komoly dolgokról, életről és halálról. Persze, amikor rájuk emlékezünk, igazán a magunk – a távozásukkal bekövetkezett – veszteségét sajnáljuk: „Saját halálunk sose fáj úgy, / mint mások halála. / Ó, könnyű neked, / elbírod nélkülem a sírt, de / bírjam, nélküled, az életet?”

Ilyenkor a mulasztásainkból eredő bánatunkat is a virággal a sírra tesszük, hiszen csak most döbbenünk rá, mennyi mindent nem tudunk elődeinkről, sorsukról, a mienknél nagyobb megpróbáltatásaikról. Pedig a mi életünk is csak akkor lehet teljes, és akkor nem zárul le a temetőben, ha eleink életét is vállaljuk, s a sajátunkkal együtt továbbadjuk utódainknak – ha a múlt folytatói vagyunk. Így biztatóbb szembesülni a halál gondolatával.

Mégis: lehet mindez tévedés? Talán csak hinni szeretnénk, hogy nem adtuk még föl halottainkkal a közösséget, hogy tudunk még beszélgetni velük. Vagy már elvesztettük a sírjaikat a múlt évi sietős látogatás óta? Ha ráakadunk, lehelyezzük virágunkat, és máris továbbállunk, illően teljesítve kötelességünket. Csak a sült gesztenye íze és illata marad bennünk, meg a korom az ujjainkon.

S a világban szétszórt családtagok és barátok mikor térhetnek be falujuk-városuk temetőjébe?  Eljutnak-e a gazos sírig? Hacsak a bérelt karbantartó nem végzi el a munkát. Mígnem díszes sírkő zárja le halottunk nyugvóhelyét. Nem jönnek az unokák sem, hogy kérdezzenek, majdan pedig őket kérdezze valaki. Őseik temetőjében. Mert lassacskán a világ is föladja önmaga múltját.

Mostanra már urnafalak emelkednek a kisvárosok temetőiben is a látogatók elé, hogy szemléletesen beteljesüljenek a nyolcszáz esztendeje megírt Halotti beszéd szavai: ysa pur es chomuv uogmuc. (Bizony, por és hamu vagyunk.) Sírba vonulnak lassacskán a sírhalmot kapálgató, virágot öntöző és sírdogáló nénikék. Talán már sírni sincs időnk. Pedig nagyon régen megénekelte a költő: „Melyen kedvünkre, nyiltan sírhatunk, / Egész esztendőben nincs több napunk, / Fájdalmunkat ma rejtegetni nem kell. / Halandó, gyönge testvérek vagyunk ma. / Sirok között egyenlő minden ember, / Akár ott sirva, akár oda jutva.”