2021. április 14., szerda

A hűséges-hűtlen fekete föld

A pécsi emigránsokkal 1921 őszén a Bácskába érkezett Tamás István talán minden pálya- és sorstársánál határozottabban reagált az új délszláv állam részéről megnyilvánult, a kisebbségi sorsra jutott magyarságot ért sérelmekre. Az 1933-ban már Budapesten megjelent Szabadkai diákok című regényében a magyar intézmények, az iskolák, a közművelődési egyesületek, a sajtó erőszakos fölszámolásának eseményeit írta meg, az Egy talpalatnyi föld (1933) című munkájában pedig a magyarság javainak, földjének és birtokának kisajátítási történetéről adott minden kortársánál hitelesebben képet. „Amerre csak néztem, pusztulás nyoma köröskörül. A szegénység kiáltozott a puszta falak között – zárta szabadkai diákokról szóló regényét a szerző. – Az égen ólom-szürke felhők gyülekeztek, rongyosak, piszkosak, ágrólszakadtak, úgy lógtak a kémények között, mint a szegény ember száradó fehérneműje.”

Ezzel szemben a magyar gazdatársadalmat bemutató regénye látszólag idilli hangulatban indul, a bácskai verőfényben szólítja a mezőkre olvasóit, ahol Molnár gazda és napszámosai éppen aratásra készülnek. „Végig, amerre a szem ellát, az aranyló kalásztengerben, hajladozó, nótás legények vágták a rendet” – olvasható a fejezet első lapjain. Úgy tűnik, jogos az aratók derűje, hiszen napok kérdése, és padlásra vagy magtárba kerül a kenyérgabona, beérett az, amiért a parasztnak érdemes volt egy egész éven át küzdenie, vállait megfeszítve dolgozni. Közben megszólalt a déli harangszó, és a kaszás legények a cséplőgép köré gyülekeztek, ahol az asszonyok már várták őket az ebéddel. Falatozás közben sok mindenről szó esett, de akárhogy is fordult a szó, végül mindig az új jugoszláv hatalom által meghirdetett agrárreform kérdésénél kötöttek ki. „Az ezerholdasok feje fájjon tüle, ne a miénk” – jegyezte meg Molnár gazda, aki a maga negyvenöt holdját biztonságban érezte. És mint akit egyedül csak az időjárás érdekel, „a felhődző eget kémlelte”. Volt ugyan az aratók között, aki megjegyezte, Molnár gazda földje a határszélen, az új magyar-délszláv határon van, az pedig bizony a rendelkezés alá esik, az arató gazda boldog elszántságtól újra lendülő kaszáját senki nem állíthatta meg. Feltűnő volt azonban, hogy a közeledő csendőrök többen voltak a megszokottnál, egész osztag, tizenkét egyenruhás, szuronyos alak közeledett az aratókhoz. Az őrmester Molnár gazda elé lépett, és kertelés nélkül közölte az egyébként is gyöngyöző homlokú paraszttal, megérkezett a községházára a belgrádi urak döntése az agrárreform-minisztériumból, majd hogy még hivatalosabb legyen a közlés, hozzátette: „a határ mentén, nyolc kilóméteres körzetben csakis szerbiai illetőségű, hadviselt állampolgárok lehetnek földtulajdonosok, a király elsősorban azokat jutalmazza meg a határszéli földekkel, akik a világháborúban kitüntették magukat. A veteránok részére sajátítjuk ki ezeket a szántókat és legelőket.” A rendelet értelmében Molnár gazda birtokát három ószerbiai család között osztották fel. A bőven termő bácskai föld tulajdonosa – akinek fia a hazáért a világháborúban nyomorult módon Doberdónál pusztult el, vagyonát a hadikölcsön vitte el, miközben testvérbátyja a szegénység elől Ausztráliába vándorolt, és most egy farmon napszámban tengeti életét, sógora pedig Afrikában szolgál az idegenlégióban –, Molnár gazda most értette meg, hogy az új állam királya az ő földjére, házára és jószágára, az egész vagyonára is igényt tart. Az őrmester határozott, és elszánt volt, miközben megigazította vállán a fegyvert: „Nincs időnk prézsmitálásra... szedje a cókmókját! Bútort, ruhát, edényeket és három napra való élelmet elvihetnek. Ezt pedig írja alá.” Némi dulakodás támad, és a vita hevében későn vették észre, hogy valahol távolabb, az a pipányi bodor füst egyre terebélyesebb, egyre sötétebb lesz. „Hirtelen karvastagságúra duzzadt, beborította az eget, elfeketítette a rónát. [...] Láng csapott fel a kévékből, akár egy tűzfüggöny, lángba borultak a búzatáblák. Napok óta nem esett és a szikkadt szárakat mohón, éhesen zabálta a tűz! Mint valami biblikus fenyegetés: pernyét és zsarátnokot okádó tengerré változott a síkság!” Nem sokkal ezt követően a tanya felől csapott fel hirtelen a „tűzörvény”. Égett a ház, és az ólak, istállók máglyáján szorult barmok keservesen bőgtek félelmükben. Molnár gazda szemét véres köd lepte el, indulatosan belerúgott a televénybe és úgy átkozódott: „Te dög! Te cudar! Csak gaz és dudva, kő és kóró teremjen a hátadon! Árvíz öntsön el! Szárazság apasszon! – Eszelős dühvel rugdosta, sarka nyomán szétfröcskölt a puha zsíros rög, mint a megölt állat vére. Legszívesebben belevájná a tíz körmét, kitaposná a belét, akár az asszonyának, ha idegen ember karjaiban éri. Aztán nem bírta tovább a szívét szaggató fájdalmat. Leborult zokogva, két tenyerét rászorítva, mint csecsemőkorában az anyja emlőjére és megcsókolta hosszan, egész lelkét a csókba adva, a hűtlen, fekete földet!” A saját szülőföldjükön, a trianoni békediktátummal Magyarországtól elszakított Bácskában, így lettek egyetlen határozattal az agrárreformnak nevezett rablással kisemmizve, vagyonukból kiforgatva a magyar gazdák.

Az új délszláv állam az 1919. február 25-én kibocsátott kormányrendelettel – még csak nem is törvénnyel – hirdette meg az újonnan szerzett területek addigi birtokviszonyainak felszámolását és az új, kizárólag a szerb érdekeket szolgáló birtokrendezés programját. Hogy az aratásra érett bácskai búzamező végítéletet idéző lángtengere nem pusztán írói látomás, azt Tamás István, a szabadkai Napló újságírója a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság konszolidálódni képtelen első évtizedében kapkodva és felelőtlenül végrehajtott agrárreform-intézkedéseinek tanúja bizonyítja a leghitelesebben. Publicisztikája a bizonyság, nem egyszer látott maga is felgyújtott tanyákat és égő parasztudvarokat. A szerb történetírás kizárólag az agrárreform szociális jellegét hangsúlyozza, jelezvén, hogy az addigi délszláv népek sorába tartozó nincsteleneket – a kolonistákat – juttatták földhöz abból a közel hatszázezer hektárnyi mezőgazdasági területből, melyet a Délvidék egykori Bács-Bodrog, Torontál, Szerém vármegyék, Horvát-Szlavónország és Szlovénia területén a korábbi magyar tulajdonosaiktól vettek el.