2021. szeptember 28., kedd

Dumanitárius katasztrófa jöhet

A jövő héten vélhetően kiderül, hogy továbbra is a 74 éves Donald Trump amerikai elnök irányítja-e a világ vezető hatalmát, vagy a nála három évvel idősebb Joe Biden. A november 3-ai elnökválasztás(i zárónap) előtt készült országos felmérések továbbra is az utóbbi jelölt biztos győzelmét vetítik előre. Ezt persze nem szabad kész tényként kezelni, ám az valószínű, hogy Bidennek jobbak az esélyei a sikerre.

Az újrázásban reménykedő republikánus Trump is ismeri a közvélemény-kutatási adatokat, de a lakossággal igyekszik elhitetni, hogy mégiscsak ő a legjobb választás, amit olykor kormányzati eredményeivel próbál igazolni. Jövőbeli terveiről azonban nem sokat árult el eddig. Kampányrendezvényein inkább a hivatali ideje alatt elért sikereket szokta sorolni, ha éppen nem ellenfelét szapulja. Mármint a demokrata párti Bident, aki – majdnem fél évszázad politikai tapasztalattal a háta mögött – a legveszélyesebb kihívója.

Trump ég a vágytól, hogy újraválasszák, ám bírálói szerint túl keveset tett ezért. Támogatói az ellenkezőjét állítják, s szerintük az a legjobb megoldás, ha az elnök még négy évig marad.

Ehhez viszont „valóságos csodának kell bekövetkeznie” – állítja az Oxford Economics. A globális folyamatokat előrejelző és átfogó elemzéseket készítő brit kutatóközpont már májusban közzétette ezt a következtetést, és azóta sem változtatott rajta. Nem véletlenül, hiszen olyan modell alapján fogalmazta meg a véleményét, amely 1948 óta szinte mindegyik amerikai elnökválasztás eredményét pontosan és előre „megmondta”.

Donald Trump (Fotó: www.britannica.com)

Az esélylatolgatások, elemzések, előrejelzések alighanem hidegen hagyják Trumpot, miként a nyilvános kritikák is. Ám a házon belül, sajátjai részéről megfogalmazott sorozatos bírálatokat már nem söpör(het)te félre. Igaz, azokra gyakran az okvetetlenkedők elbocsátásával, jobb esetben „csak” lejáratásukkal, ellehetetlenítésükkel válaszolt. Sok közeli munkatársával került vitába, összetűzésbe, akiknek jó részét kirúgta, köztük minisztereket, főtisztviselőket, tanácsadókat, szóvivőket és másokat.

Némelyek azért lettek kegyvesztettek, mert számon kérték tőle 2016-os választási ígéreteit. Ezek egy részéből ugyanis nem lett semmi, vagy alig teljesült valamicske belőlük.

Pedig az akkori kampányban Trump két fontos (közérdekű) témával is igyekezett minél több szavazót megnyerni. Az egyik a dinamikus illegális bevándorlás megfékezése egy új fal felépítésével az ország déli (Mexikót elválasztó) határán és az Egyesült Államokban engedély nélkül tartózkodó több mint tízmillió migráns kitoloncolása. Ebből nem sok valósult meg.

A másik kulcsfontosságú ígérete a gazdaság felpörgetése volt, ami sikerült is az elnöki ciklus első három évében. Trump ezt igyekezett is kidomborítani az idei választási kampányában. Okkal, hiszen az új típusú koronavírus-járvány kezdete előtt az Egyesült Államokban sikerült radikálisan csökkenteni a munkanélküliséget (tavaly ősszel 3,5 százalékra, ami az utóbbi ötven évben a legalacsonyabb szint), a reálbérek emelkedtek, a legkisebb keresetűek jövedelme ugyanakkor átlagosan öt százalékkal nőtt, és a tőzsdék is szárnyaltak. (Az állástalanok tábora az idén szeptemberben azonban már az egy évvel korábbinak több mint a kétszeresére duzzadt, s mintegy tízmillió embert számlált.) Mérsékelte az adókat is, ám emiatt csökkent a költségvetés bevétele, illetve megnőtt a hiánya (a GDP 6,3 százalékára). A sikerekből is táplálkozó öndicsérete azonban nem fedi el a tényt, hogy 2017-es hivatalba lépésétől 2019 végéig a gazdaság átlagosan évi 2,5 százalékkal nőtt, ami alig magasabb az előző elnök, Barack Obama utolsó három esztendejének 2,4 százalékos átlagánál.

Az idén viszont – éves szinten – már 3,6 százalékos visszaesést valószínűsítenek az elemzők. Elsősorban azért, mert az elnökválasztás évében elhatalmasodott koronavírus-járvány rövid idő alatt elsöpörte a trumpi gazdasági vívmányokat.

Az időben (még februárban) érkezett figyelmeztetések ellenére a kormányzat felelőtlenül, hanyagul és felkészületlenül viszonyult a járványhoz, az ebből fakadó egészségügyi és gazdasági krízist pedig képtelen volt kezelni. Ergo: nem tudta megvédeni a lakosságot. A következmény lesújtó: az USA a járvány globális gócpontjává vált (a vírus nemrég még Trumpot is megfertőzte); az országok közül itt haltak meg a legtöbben (mintegy 240 ezren.) Ráadásul a betegség (elhibázott kezelése) miatt már néhány hónap után példátlan fejetlenség és szociális válság alakult ki a Föld legerősebb országában.

Trump inkább lekicsinyellte, bagatellizálta, sőt lehazudta a vírusveszélyt (azzal az ürüggyel, hogy „nem akart pánikot kelteni”). A duma azonban nem segített neki, s lehet, hogy ez a hozzáállása az elnökségébe kerül – csúfos, esetleg katasztrofális vereséggel a végén.

Az elnök nem először beszélt mellé, s nem is először füllentett. A legfontosabb amerikai politikai napilap, a The Washington Post júliusi összesítése szerint 2017. január 20-ai beiktatása óta több mint húszezerszer kapták rajta, hogy valótlanságokat állít.

A hivatalba lépésekor meghirdetett America first (Amerika mindenekelőtt) politikájával, valamint kiszámíthatatlan viselkedésével bel- és külföldön is ártott, sőt komoly károkat okozott hazája érdekeinek, megítélésének. Uszított minden olyan személy, embercsoport, etnikum, szakmai közösség (például bírák, újságírók, köztisztviselők vagy épp járványszakértők), állam és kormány ellen, akit, illetve amit adott pillanatban ellenségnek bélyegzett meg. Mandátuma alatt barátokkal és ellenségekkel is lényegesen – sok esetben rossz irányba – változott meg a kétoldalú viszony. Az Egyesült Államok emiatt rengeteget veszített nemzetközi tekintélyéből.

Harcias retorikájával, populizmusával, fegyelmezetlenségével, tekintélyelvű politikájával, továbbá a társadalmi és etnikai feszültségek tudatos szításával megosztotta honfitársait is, amivel súlyos belpolitikai válságot idézett elő. Gyakran visszaélt a hatalmával, sokszor pedig megkérdőjelezte ellenfelei legitimitását. Kritikusai azt is felróják neki, hogy aláásta a kormányzat hitelét.

Távolságtartó, elszigetelődő és konfrontációs külpolitikát folytatott, főleg Kínával szemben, de az EU főhatalmával, Németországgal is. (Ez utóbbit büntette, a konkurensként kezelt EU-t „csak” gyengíteni igyekezett.) Azt hirdette, hogy hazája – nemzeti nagyságát, gazdasági-politikai-katonai erejét és fölényét kihasználva – egyedül is boldogul, s megoldja a gondjait, ha szabadon, társak nélkül halászhat a nemzetközi politika, s a világgazdaság zavaros vizeiben. Valójában azt csinálta, amit Amerika kormányzatai mindig is csináltak az utóbbi száz évben: előtérbe helyezte és védte a saját érdekeket (kisajtolva minden országból mindent, amit csak lehet, olykor fenyegetéssel és zsarolással), ámde ezt leplezetlenül, gyakran pedig pimaszul, hetykén és melldöngetve hirdette, illetve tette. Merthogy ő egy „stabil zseni”, akinek a szókészlete – szintén saját állítása szerint – a legjobb, memóriája pedig „minden idők egyik legjobbja”.

Állítólagos szerteágazó képességei és sokrétű tehetsége rendszeres népszerűsítése közben folyamatos harcot is vívott országok tucatjai ellen (a kereskedelem, az éghajlatváltozás, az emberi jogok vagy egyéb okokból). Ezzel sokat ártott nekik, sőt jó részüket le is járatta, meggyengítette. A nyugati szövetségesi rendszerhez tartozó államok, s ezáltal a transzatlanti kapcsolatok is megsínylették Trump támadásait.

De másokkal sem bánt kesztyűs kézzel. Nem kímélte a multilaterális intézményeket, nemzetközi szervezeteket és fórumokat sem. Az ENSZ-ről például azt mondta, hogy „olyan klub, ahol a résztvevők csak dumálnak és jól szórakoznak”. A Világkereskedelmi Szervezetet (WTO) pedig azzal vádolta meg, hogy korlátozza Amerika gazdasági szuverenitását. A NATO-nak is odapörkölt többször, elavultnak minősítve a szövetséget, amelyet legszívesebben megszüntetett volna, ha munkatársai le nem beszélték volna róla.

Nem egy nemzetközi szerződést is felrúgott, köztük az Iránnal kötött többhatalmi megállapodást a közép-keleti ország atomprogramjának korlátozásáról, továbbá a globális felmelegedés elleni küzdelem fontos eszközének tartott párizsi klímavédelmi egyezményt és a Csendes-óceáni Partnerséget (TPP), amelyhez a globális áruforgalom negyven százalékát ellenőrző 12 ország csatlakozott (így az USA is) a világkereskedelem új szabályrendszerének kialakítása és Kína kelet-ázsiai és csendes-óceáni befolyásának csökkentése érdekében.

További kivonulásokat is kilátásba helyezett a nemzetközi színtérről, illetve válságövezetekből, vagy ahogyan mondta, a végtelennek tűnő háborúkból. Ezzel összhangban már kivonta az amerikai katonák egy részét Irakból és Afganisztánból.

A Közel-Keleten azonban olyasmit is tett, amivel előbb magára haragította az arabok jó részét (amikor 2017-ben Izrael fővárosaként ismerte el Jeruzsálemet), majd sokukat maga mellé állította. Azzal, hogy az idén szeptemberben – a Fehér Ház közreműködésével – Izrael normalizálta kapcsolatait az Egyesült Arab Emírségekkel és Bahreinnal. Az erről (Washingtonban) aláírt megállapodás erőteljes és kedvező regionális folyamatokat indíthat el. Remélhetőleg hasonló pozitív változás kezdődik meg térségünkben is azután, hogy – szintén az amerikai kormányzat közbenjárására – szeptemberben Washingtonban (Trump jelenlétében) sikerült egyezséget kötni a gazdasági viszonyok normalizálásáról Szerbia és Koszovó között.

Az amerikai elnök nem mindig bizonyult ilyen békés szándékúnak. Venezuelát legszívesebben katonailag foglalta volna el, ám erről a tervéről végül lemondott. Klasszikus értelemben vett háborút senki ellen nem indított (több hivatali elődétől eltérően), ám – az USA-ban fő riválisként és veszélyforrásként kezelt – Kína ellen kiterjedt hadjáratba kezdett a kétoldalú kereskedelemben tapasztalt aránytalanságokra hivatkozva. A nagymértékű amerikai hiányt azonban nem igazán tudta mérsékelni a kivetett (büntető)vámokkal. Sikerült viszont óriási feszültséget keltenie, sőt már-már a hidegháborúra emlékeztető állapotokat kialakítania az amerikai–kínai kapcsolatokban, amelyek alakulása nemcsak a Fehér Ház új lakójának „órarendjét”, illetve a két ország politikáját befolyásolja majd jelentős mértékben, hanem a világ sorsának alakulását is.