Szabadkán a magyar színjátszás hosszú múltra tekint vissza. Magyar vándortársulat először 1816-ban fordult játszási engedélyért a város vezetőihez. Ez után magyar vándortársulatok folyamatosan látogatták városunkat. A szabadkai magyar színjátszás több, mint százéves történetére a trianoni békediktátum tett pontot. Az SZHSZ Királyságban ugyanis hatóságilag tiltották meg a magyarországi társulatok vendégszereplését. A színjátszás városunkban csak a II. világháború után éledt újjá. E heti tárcánkban ezt az eseményt elevenítjük fel, a Magyar Szó korabeli számai segítségével.
Szabadkán a Magyar Népszínház hetvenöt évvel ezelőtt, 1945-ben alakult meg. Ez volt a város és egyben a vajdasági magyarság első állandó jelleggel működő színháza. A színház első előadását így harangozta be a Magyar Szó 1945. október 28-ai száma:
„Hétfőn október 29-én este fél nyolckor felgördülnek a Magyar Népszínház függönyei Szuboticán, a Városi Színház helyiségében.
Ünnepet ünnepel Vajdaság magyarsága, amelynek most van először állandó, népi jellegű igazi népszínháza. Vajdaság különleges helyzetével, különleges kultúrájával sohasem törődött a régi reakciós Jugoszlávia, de nem törődött a reakciós Magyarország sem, amelynek erősen vidékies szellemű operettszínházai eljutottak ugyan Szabadkára, Zentára, Zomborba és Vajdaság más városaiba, de valójában sohasem törődtek a nép kultúrigényével és ellenségesen álltak szemben az igazi népi kultúrával.”
Az esemény bejelentőjéből az is megtudható, hogy a közönség Balázs Béla Boszorkánytánc című háromfelvonásos drámájának bemutatóját tekinthette meg, Pataki László rendezésében. A napilap szerint az est ünnepi jellegét emelte, „hogy megnyitódarabként éppen egy olyan darabot tud a színház bemutatni, melyben magyar író a jugoszláv szabadságharcosok hősi történetének egy epizódját viszi a közönség elé”.
A Magyar Népszínház október 29-ei megnyitójáról a Magyar Szó november 1-jei száma számolt be részletesen:
„A szuboticai magyarság természetesen zsúfolásig megtöltötte a színházat, de megjelentek a vajdasági szlávság vezetői is, hogy hitet tegyenek kultúráink és népeink testvérisége mellett. Megjelent az ünnepi előadáson Jaramazovics Lajcsó, Szerbia tárcanélküli minisztere, Csobanszki Szpaszoje, a vajdasági Népparlament kulturális ügyeinek vezetője, Davidovics Radivoj és Popovics Vlada, a vajdasági Főbizottság tagjai, Sóti Pál, a vajdasági Népparlament Elnökségének alelnöke, Vaszilyevics Zsarko, a noviszádi Szerb Színház igazgatója. Lendvai Lajcsó, a szuboticai Horvát Népszínház igazgatója, a XVI. hadosztály vezérkarának kiküldöttei, a környékbeli városok és falvak népbizottságainak delegátusai és a Magyar Kulturszövetség vidéki tagjai közül Kek Zsigmond, és Gál László a „Magyar Szó” szerkesztői és Gvozden András, az „Ifjúság Szava” szerkesztője.”
Radivoj Davidović, Žarko Vasiljević és Laták István, a színház igazgatója köszöntőbeszéde után felgördültek a függönyök és elkezdődött az előadás. A Magyar Szó a bemutató előadásról is közölt egy részletes beszámolót, amelyben Pataki László játékát emelték ki, ugyanis a rendező maga is játszott a darabban.
„A Magyar Népszínház ifjú társulatának nagy meglepetése Pataki László. Még azok is, akik sokat vártunk tőle, nem hittük, hogy már az első előadáson ennyire fegyelmezett, tudatos színész lesz, ennyire otthonosan mozog a színpadon és ennyire beleéli magát szerepébe. Pataki László a német kapitányt játszotta. Hangja, megjelenése, kitűnő magyar beszéde a Magyar Színház legnagyobb erősségévé, a jövő nagy Ígéretévé teszi. Egyébként a darab rendezéséért is Pataki László érdemel dicséretet.”
Ettől a naptól kezdve van városunknak állandó társulata. 1951-ben a Magyar Népszínház egyesült a Horvát Népszínházzal, s azóta Szabadkai Népszínházként működik.
