Már egy hete, napról napra erősebben fáj a gyomra. Enni is alig tud.
Először, furcsa mód, még örült is a fájdalomnak, legalább kézzel fogható, testi dolgokkal kellett foglalkoznia, és nem a lelkiekkel. Azzal, hogy a párja meghalt.
Majd egy fél évszázadot éltek le együtt, nemcsak békességben, szeretetben, harmóniában, de olyan egyetértésben, annyira egymásra hangolódva, hogy azt kívülálló el sem tudta képzelni. Ezért is érezte úgy, hogy amikor elment, vele ment ő is, és nem maradt itt más, csupán a lélekfosztott porhüvelye.
Nagyon fiatal volt, amikor megismerkedtek, a férfi jóval idősebb, már túl egy félresikerült házasságon. Felnézett rá, tisztelte, csodálta… Mit csodálta, imádta! Érdemes is volt rá. Okos, mégis szerény, jó humorú, társaságkedvelő. Fiatalos lendületű, benne minden csínyben, és amellett tudott élni. De még hogy tudott élni! És együtt csináltak mindent. A férfi nagyon sportos életet élt, és ő mellette, mindenbe hamar beletanult. Kedves volt, intelligens, odafigyelő, gondos, jó szerető, hiszen azért a test is számít, nem csak a lélek.
Most ennek vége, és ő még mindig itt van, és élnie kell. Élnie, mert azzal élteti a másikat is, hogy folyton rágondol. Az első napokban még a legkedvesebb barátokat se tudta értesíteni a halálhírről. Nem volt ereje hozzá, és szava sem. Amikor megszólalt, azonnal elcsuklott a hangja. Nem tudott beszélni, képtelen volt rá. Aztán, ahogy teltek a napok, ő lassan erőt vett magán, és akiről tudta, hogy a halálhír közelről érinti, azt felhívta telefonon. A kagylót markoló keze egészen belefehéredett, úgy szorította, hogy el ne dobja, s ne kelljen azt mondania, amit mondania muszáj. Hogy elment, hogy meghalt, itt hagyta őt. Nagy levegőket vett, hosszú szüneteket tartott, úgy próbálta elmondani az elmondhatatlanul fájót.
Három hét után, látta, mint simul ki a nővére arca, hallván, hogy ő cipőt készül vásárolni. Önkéntelenül még egy nagyot sóhajtott is a testvére, mintegy magában konstatálva, most már „megmarad”, túléli a társa halálát.
Az esték azonban változatlanul gyilkosak voltak. Amint besötétedett, rátelepedett a végtelen magány, az örökös egyedüllét súlya. Szinte szurkálta bőrét az éles csönd. Sikoltozni lett volna kedve, de hát mégsem őrülhet meg, a másik ezért biztosan megfeddné. Nem hagyhatja el magát teljesen, nem ezt ígérte. Azt ígérte, hogy élni fog, ha másért nem, őérte, és őrzi az emlékét…
Most bámul a sötétbe. Persze, felgyújthatná a villanyt, de akkor, látva a nincset, nem tudná elhitetni magával, hogy itt van, itt van vele. Mintha még a lélegzését is hallaná, de rájön, hogy az a sajátja.
Na, megint kezdődik. Már egy hónapja él egyedül a lakásban, és egy hete fáj a gyomra. Ma még csak kicsit fájt, de ez most erősödni látszik. A fájdalom percek alatt őrületessé fokozódik, mintha belülről tűhegyes karmok tépdesnék. A fotelből görcsbe rándulva lecsúszik a padlóra, összekuporodik. Most segíts, kedvesem! De nem jön az égi segítség. Vagy mégis? Szeme már a sötétséget is homályosan látja, a bútorok holdfény övezte körvonalai teljesen eltűntek. Kisebb szünet után, újabb görcsök. Mintha lelke minden kínját, gyásza fájdalmát akarná megszülni. A következő roham sem várat sokáig magára. Jön, feltartóztathatatlanul, mint az áradat, kések szabdalják a testét, újra görcsbe rándul minden porcikája. Az egész ember csupa fájdalom. Ekkor valami forróság önti el, és az véget vet a fájdalomnak, egyben véget vet a földi létnek…
Titokban mindig is tudta, hogy nem képes egyedül itt maradni, és most, ez egyszer neki lett igaza. Követte a férfit, az imádottat, mert csak ott lenni jó, ahol ő van, és ahol már soha többé nem lesz egyedül…
