Bognár Antal a 2020. évi Bazsalikom műfordítói díj kitüntetettje. A sziváci díjátadóra a Magyarországon élő irodalmár online jelentkezett be, és köszönte meg az elismerést. Beszédében Szenteleky Kornél leveleiből idézett, melyben a szerző arról írt, hogy mennyire körülményes volt annak idején egyik pontból a másikba eljutni. Mint Bognár Antal kifejtette: nem gondolta volna, hogy ez a mai világban is problémát okozhat. A járványhelyzetre való tekintettel az alábbi beszélgetés is online formában készült.
A műfordítóknak nem más feladatuk van, mint hogy hidat képezzenek a kultúrák között, átültessék az egyes szerzők műveit egyik nyelvről a másikra. Ön mikor határozta el, hogy vállalja ezt a feladatot?
– A néhai Frankovics György magyarországi horvát etnológus és író összeállított egy szöveggyűjteményt kísérő tanulmányokkal, A megénekelt Zrínyi címmel a szigetvári csata évfordulójára. Hosszú évek munkájával módszeresen összegyűjtötte mindazt, amit bosnyák, szerb vagy horvát nyelven őriz az emlékezet, és ami nem volt lefordítva magyarra, azt lefordította. Halála után a sajtóba már én rendeztem az impozáns munkát. Ez nevezhető igazi feladatvállalásnak. Ilyen módszeresség engem nem jellemez. A fordításhoz való vonzalmam inkább az írói munkásságom oldalága. Szabadkán a Kosztolányi Körnek irodalmi melléklete volt a Hét Napban, amelyben Boško Ivkovnak a novelláskötetét ismertettem, és le is fordítottam egy novellát, ez volt az első munkám. Jóformán színmagyar környezetben nőttem fel, de fokról fokra ragadtak rám a nyelvi rétegek. A cowboyfilmeket nem szinkronizálták, hanem feliratozták. Képregényeket is olvastam. Emellett az elektrotechnikai szakközépiskola „hibrid nyelvű” magyar tagozatán jött a szaknyelv. Az egyetemen pedig azzal kellett szembesülnöm, hogy sok friss irodalomtudományi munkát magyarra még nem fordítottak le, McLuhantől kezdve Ingardenig, szerbül vagy horvátul viszont már egész könyvsorozatok jelentek meg a fontos nyugati szerzőktől. Az Új Symposionban és a Magyar Szóban dolgozva is adódott fordítani való. Ez volt a sokszor elátkozott mindenesség haszna. Gyakorlatilag észrevétlenül váltam otthonossá egy idegen nyelvben. Budapesten utolértek a felkeresések: Svetislav Basara, Vojislav Despotov után Vickó Árpád ajánlatára ráfutottam Dragan Velikić A Domaszewsky-dosszié című regényére, mely gyermekkora, ifjúsága színhelyét, Isztriát idézi fel. Engem is sok minden köt Isztriához, például ott voltam katona és rokonaim is élnek ott. Ráadásul története is hasonlít a mi kis régiónk történetéhez, hol ide, hol oda, hol amoda tartozott, és sajátos észjárás, nyelvhasználat is jellemzi az ottani embereket. Kívülállónak ez eleve egy elsüllyedt világ. Ahogy Fiume elvesztésével elsüllyedt az adriai halnevek részletesen kidolgozott szótára is. Az író abból él, hogy az elsüllyedt gyermekkorát éli újra. Az egyik katonacimborám is írogatott, és a századostól kulcsot kaptunk egy helyiséghez, ahol éjszakánként felváltva írhattunk. Ez a fiú francia–horvát szülőktől származott. Nagyon megérintett, amikor elmondta, hogy a gyerekkora Bejrútban telt. Ekkorra a várost, amelynek minden utcasarkát ismerte rommá lőttek. Arra döbbentett rá, hogy az a világ, amit élünk egyik pillanatról a másikra eltűnhet. Azt keresi vissza, aki odahagyta, elvesztette, vagy aki egy másik nyelv szűrőjén megpróbálja képzeletben felépíteni, hogy majd bejáratos lehessen belé az olvasó is.
Az elsüllyedt világok miatt jött a különös vonzódás Velikić művei iránt? Ha valaki egy szerző hat könyvét is lefordítja, az már szinte szerelem.
– Velikić műveinél az fogott meg, hogy egy-egy mondata nagyfokú természetességgel ültethető át. Magyar nyelvben nem azzal kezdődik egy összetett mondat, mint más nyelveken. A legkevesebb gondom ezzel volt, mert regényeit mintha nemcsak kelet-közép-európai színterek jellemeznék, hanem egyfajta rokon észjárás. Minden írónak a nyelvébe máshogy kell beilleszkedni. Virág Ágotával ketten fordítottuk le Aleksandar Gatalica A Nagy Háború című könyvét, ami egészen más feladat volt. Vagy Svetlana Velmar-Janković Sehonniája megint más. Ebben a könyvben egy hatalmas adathalmaz található. Nagyon érdekes így belehelyezkedni, hogy egy írónak magyar hangja legyen.
A Bazsalikom Műfordítói Díjat most elsősorban a Velikić kötetért kapta, de mint már említette, más íróktól is fordított. Mi alapján választ kötetet?
– Kezdetben felkérésekre fordítottam. Volt olyan, hogy egy-egy kiadó is megkeresett. Ilyen volt például Kristian Novak kötete horvát nyelven. Az író a vegyes nemzetiségű Muravidéken nőtt fel, a gyerekbántalmazásról szóló történet is itt játszódik, a kaj-horvát közösségben. Nagyon érdekes volt a szerzővel felfedeznünk, hogyan vándorolnak kifejezések németből a magyaron keresztül a horvát népnyelvbe, például a „vánkos” szó.
Elsősorban délszláv irodalmat fordított. Mekkora befogadó közönsége van a magyar nyelvterületen ezeknek a köteteknek?
– A Velikić-regényeknek azért is jó a fogadtatása, mert megjeleníti a Budapesten, a szerb Casablancában a délszláv háborúk idején eltöltött korszakát, a Pesthez köthető helyszínek, hivatkozások felkeltik az olvasók érdeklődését. Májusban ráfutottam például az Indexen, hogy egy jó tollú riporter Isztriából visszajövet külön tett egy kerülőutat Rašába azért, mert a kezébe akadt Velikić A nyomolvasó című kötete. A tengődő bányászváros Mussolini egyik nagy projektumának a részeként épült fel. A riporternek a gázgyári lakótelep is eszébe jutott róla. Úgy kezelte a kötetet, mintha Velikić magyarul írta volna. Olyannyira, hogy sem kiadót, sem a fordítót meg sem találta említeni...
Megjegyezte, hogy ön is gyakran kommunikált a szerzőkkel. Mekkora segítség az, ha élő szerzőt fordít az ember, és még tud beszélni vele?
– A legszerencsésebb eset, ha az író is érti mind a két nyelvet, de nem tudná teljesen lefordítani. Velikić sokszor hálálkodott, hogy a fordító az az igazi szuperrevizor, hiszen sokszor olyan dolgoknak is utánanéz, aminek esetleg az író nem, és tisztázni tud egy részt a kötetben. Velikić német fordítója találta meg például azt, hogy az egyik szereplője nem utazhatott azzal a hajóval, amit ő leírt a művében, mert az adott időben egy másik hajó közlekedett azon az útvonalon. Nekem is volt már hasonló esetem. Az eredetivel való összevetésből kiderül, hogy Gatalica tényregényének angol fordításából elegánsan kihagytak olyan kisebb mozzanatokat, amelyek rossz fényt vetettek volna a britekre…
Az olvasó irodalmi munkássága miatt is jól ismeri az ön nevét. Az idén jelent meg egy kötete a Napkút Kiadó gondozásában. A Mesés éveink című könyvben Jákó Béla nyugalmazott kézbesítő történetét írja le. Miről szól a legújabb regénye?
– Ez egy kisregény terjedelmű próza. Nyolc éve adtam ki a Tartozást, amely komoly előtanulmányokra támaszkodva 300 év történetét dolgozza fel így vagy úgy a kiscelli kastélyhoz köthető 15 egymásba átfonódó színben, mintegy a Halley-üstökösről írt Álmok a halálban című regényem ikerpárjaként. Az új könyvem kisregény-terjedelmű, kamaradarab. Évtizedek óta érlelődött, csak a legfontosabb nem volt meg hozzá 2017 novemberéig: hogy legyen találó címe és rátaláljak a beszédmódra. Az első mondatra. Nagyon részletesen kidolgoztam a jelen meghosszabbításaként egy antiutópiát, amelyben az emberek élete úgy be van szabályozva, mintha egy biztosító figyelné őket. Külön eljárást dolgoztam ki, aprólékosan utánanéztem, hogy nyálminták rendszeres tesztelésével hogyan tartható nyilván az emberek általános állapota a szigettársadalmakból álló világban, ahol a kataklizmák után már nem közlekednek repülőgépek, nincsenek sportversenyek és fesztiválok, csak konzervműsorok. Fejbe kólintott, hogy egyszer csak utolérte a készülő regényemet a valóság, amikor elkezdődtek a járvány miatti tömeges nyálmintavételek. Feleslegessé vált sok hókuszpókusz, amivel hitelesebbé akartam tenni ezt az elképzelt világot. Ki is dobáltam belőle. Ezáltal épp olyan lett, amilyennek többnyire a mi tájainkon és a hasonló kisrégiókban megélhető a történelem: törmelékes, a folytonosságot nélkülöző. Egymást váltó idők: török idő, jugoszláv idő, magyar idő, mint ahogy Isztriában osztrák idő, olasz idő, horvát idő. Ámbár hetvenedik évem küszöbén nem illene, de dédelgetem még a párhuzamosságnak egy hasonló regénytémáját: a Triesztből Porečig közlekedő kisvasutat ugyanúgy felszámolták az olasz időkben, ahogyan a Tisza menti vasútforgalmat. Álmából hol itt, hol ott riad fel a hősöm, Kmetz Jónás nyelvészprofesszor, akiről egy novellát megmintáztam már, ez zárja a legutóbbi, A gurítónál című gyűjteményes prózakötetemet…
