Most nem érek rá...

A rovatban részleteket találhatnak azokból a beszélgetésekből, amelyeket az eltelt 20 év folyamán jegyeztem fel. Minden történet valódi, csak a neveket változtattam meg, a klienseim iránti diszkréció miatt. Bizonyára mindenki talál majd valami hasznosat a maga számára.

– Kérem, vigasztaljon meg, mert most döbbentem rá, hogy milyen nagyot hibáztam. Eddig fel sem tűnt ez a viselkedésem, habár nemrégiben egy betegség kapcsán rá kellett volna döbbennem.

– Igen, a betegségek már komoly figyelmeztető jelek, hogy valamit nem jól teszünk, s végső ideje változtatni. A betegség előtt két kisebb, enyhébb jel szokott még lenni, s ha figyelmen kívül hagyjuk őket, akkor harmadik jelként a betegség jön. Ha ekkor sem változtatunk, vagy már túl késő, akkor megkapjuk a büntetést a sorstól, az Univerzumtól vagy Istentől, mindenki a saját hite szerint. Ez a büntetés lehet egy maradandó betegség vagy bármi más. Miről van szó, mi az ön hibája és bánata?

– Nemrég pár napig külföldön voltunk a párommal és a gyerekekkel, s ahogy hazajöttünk, azt mondta a párom, hogy menjünk el anyámhoz, vigyük el a kis finomságokat, amelyeket hoztunk neki. Ám aznap már nagyon fáradt voltam, inkább átmentem egy fél órára a szomszédhoz meginni vele egy sört. Ő pedig megemlítette, hogy másnap betonoznak a fiánál, s ha ráérek, akkor jöjjek el én is, hisz elkél a segítség. Későn és fáradtan értem már haza, így a feleségem egyedül ugrott el anyámhoz az ajándékkal. Megmondta neki, hogy én sajnos nem érek rá... Kicsit duruzsolt is a párom, hogy nekem mindig előrevalóbbak mások, mint a sajátom, ugyan mennyit segített nekem a szomszéd, én pedig mindig megteszek érte mindent. Csak legyintettem egyet, úgysem lehet egy asszonynak megmagyarázni az ilyen dolgokat. Nem mondom, hogy nem gondoltam arra se, hogy tényleg meg kellene látogatnom anyámat, hiszen szívbeteg, de hamar meg is nyugtattam magamat, hogy majd a jövő héten egy nap beugrok hozzá munka után egy negyed órára, hiszen most annyi a dolgom, nem érek rá elpocsékolni az időt... Másnap éppen hátul az udvarban akartam valamit megjavítani, amikor munka közben kirontott a feleségem, s közölte, hogy anyám meghalt! Földhöz vágtam a szerszámot, ami a kezemben volt, s ekkor már végtelenül sajnáltam, hogy nem volt rá időm, hogy elmenjek hozzá, mert minden mást fontosabbnak tartottam annál, hogy meglátogassam. Az is eszembe jutott, hogy amikor beszélgettünk is, akár telefonon, akár amikor beugrottam hozzá, mindig elhangzott az, hogy „most már sietek, sok a dolgom, most nem érek rá, majd máskor beszélgetünk, mennem kell, rohannom, mert...”. Igen, mindig volt kifogás, mindig valami nagyon fontos és halaszthatatlan dolog várt rám. Most éreztem csak át azt, hogy vajon mit érezhetett ő, éveken keresztül, amikor én így mindig leráztam? Ugyanazt, amit én is éreztem az az egy hónap betegségem alatt, amikor a saját gyermekem alig hívott fel, egyszer látogatott meg, s mindig rohant. „Rengeteg a dolgom, most nem érek rá...”, igen, ez volt a szavajárása, az ismertetőjele, s ott volt az a rengeteg időm a kórházban, amit arra pazaroltam, hogy sajnáltattam magamat, s nehezteltem a gyermekemre, ám eszembe sem jutott, hogy én is ugyanezt tettem anyámmal. Mindez akkor, abban a pillanatban vált világossá előttem, amikor földhöz csaptam a szerszámot anyám halálhírének hallatán. Ezt sosem tudom megbocsátani magamnak. Elítélem magamat, és tudom, hogy semmit se tehetek, mert ezt már nem tehetem jóvá.

– Vannak olyan sebek, amik sosem gyógyulnak be egészen, olyan veszteségek, amikből sosem épülünk fel. De ezeket át kell alakítani erővé, az önostorozás nem jó választás. Igen, tévedett, amikor a sors tükröt adott ön elé a fia viselkedési mintájával, ön viszont ezt akkor sem ismerte fel. Hibázott, de nem szándékosan, természetesen, annyi időt sose tölthetett volna idősödő anyukájával, amennyit ő szeretett volna, éppúgy mint kisgyermekével sem tölthetett annak idején annyi időt játszással, mint amennyit az szeretett volna, mert a kicsik és az idősek is túlzott figyelmet szeretnének, de mindenesetre több időt kellett volna szentelnie szeretteire. Adok majd önnek bizonyos rítusokat és kristályt meg angyalpecsétet, ami majd enyhíti fájdalmát és bűntudatát. Ám fontos, hogy másokkal ne kövessen el ilyen hibát. Ha őszinték vagyunk, mindenre találunk valamennyi időt, ami számít nekünk. Valahonnan elveszünk, valahova hozzáteszünk. Ne az idegeneknek adjunk többet magunkból, hanem szeretteinknek. Legyen időnk gyerekeinkre, unokáinkra, párunkra, szüleinkre, rokonainkra, barátainkra és saját magunkra is. Hagyjunk ki egy takarítást, egy munkát a ház körül, s helyette jusson időnk szeretteinkre. Legyenek a hétköznapok ünnepek, terítsünk szép tányérokat és poharakat magunknak, ne őrizzük azokat idegen embereknek, ne tiszteljünk és becsüljünk másokat jobban, mint családunkat és magunkat.

– Igaza van, okuljak ebből, s ne kövessek el másokkal is hasonló bűnt. És milyen igaz az, hogy sorrendet kell tenni azok a dolgok között, hogy melyek a fontosabbak.

– Igen, és itt egy hasznos példa! Amikor egy filozófiatanár az évfolyam előtt vette a befőttes üveget és megtöltötte golflabdákkal… Megkérdezte hallgatóit, hogy tele van-e az üveg, és a hallgatók igazolták azt. Ekkor a tanár vett egy dobozka kavicsot és beleöntötte a befőttes üvegbe, könnyedén megrázogatva azt…  A kavicsok kitöltötték a golflabdák közti űrt. Ismét megkérdezte hallgatóit, hogy tele van-e az üveg, és ők ismét igent mondtak. Ekkor a tanár vett egy doboz homokot és ezt is beöntötte a befőttes üvegbe. A homok, természetes módon kitöltötte az egész üveget. Amikor ismét megkérdezte hallgatóit, ők kórusban kiáltották: Tele van!!!

A tanár kivett a katedra alól két csésze kávét, amit szintén betöltött az üvegbe, véglegesen teletöltve azt. A hallgatók nevettek.