2024. április 23., kedd

Egy perc az élet

Akármennyire is keserédes volt ez a nyár, elmúlt. Hullani kezdtek a levelek, lehűlt a levegő, előkerültek ismét az őszi kabátok, és biztosan vannak olyanok, akik már a téli cókmókot is előkotorták a szekrény mélyéből, mert lassan jön a tél.

Elmúlt ez a furcsa, eseménytelen nyár, amely alatt mindenki azt találgatta, hogy mehet-e nyaralni, megéri-e belföldön maradni, vagy várjon egy kicsit, hogy szabadabban lehessen közlekedni az országok között. Elmúlt a nyár, amelyben a turizmussal foglalkozók és a vendéglátósok nagy része attól rettegett, hogy betevő falat nélkül marad, mert az előállt helyzet miatt egy tollvonás is elég volt ahhoz, hogy bezárják a boltot.

Elmúlt a nyár, egészen annyira, hogy már a téli időszámítás is beköszöntött, és az amúgy is egyre rövidülő napokat most még inkább a sötétség és a hűvös fonja körül, szépen lassan átcsapva fogcsikorgató hidegbe, csak azért, hogy aztán majd megint virágba és zöldbe boruljon a táj és kibújjon a Nap.

Ilyen a nagybetűs Idő tánca, amely mindannyiunk számára olyannyira ismeretes.

Ha bármikor is az elmúlt húsz évben, akkor idén megmutatta, hogy mire képes.

Ahogy a válságstáb és az államvezetés szó szerint bezárta ránk az ajtót, és nyomta a televízióból a vírusjelentéseit, az embernek nem igazán volt más dolga, csak az, hogy merengjen, és hogy hagyja, ahogy a lassan múló percek az agyára menjenek.

Ilyenkor akarva-akaratlanul felüti magát az idő, mint absztrakt konstrukció, amelyet sokszor múltbéli állapotokhoz, érzelmekhez, illetve az azokból adódó következményekhez csatolunk. Befurakodott elménkbe úgy is, mint egy gátló tényező, ugyanis amikor ütött az óra, többet már nem volt ajánlatos kimenni, mert ha a vírusba nem is, a rend őreibe bele lehetett botlani, akik aztán vastagon megbírságolták azt, aki a kijárási tilalom alatt is az utcán bóklászott. Savanyúan azt is mondhatjuk, hogy az idő igenis pénz. Vagy akár pénzbírság.

Rossz vicceket félretéve, amikor az embernek tényleg luftja van a jelenén, múltján és jövőjén merengeni, akkor jön rá az Idő kétarcú, Janus-szerű magatartására.

Egyrészt, születésünk pillanatától kezdve egészen halálunkig azzal büntet, hogy szépen, lassan (vagy fejvesztett gyorsasággal) csúszik ki kezeink közül, szemünkre táskákat pakolva, bőrünkre ráncokat húzva, emlékeztetvén bennünket minden egyes kihagyott alkalomra, gyáva pillanatra, be nem teljesedett szerelemre, elvesztett szeretteinkre, soha vissza nem térő lehetőségekre és felhőtlen boldogságra, amely mára már csak egy távoli pillanatmozaiknak tűnik, másrészt a hiánya hatalmas keserűséget és űrt teremt bennünk.

Az Idő a lappangó feszültséget is tovább gerjeszti, fellobbanthatja a mélyre ásott agressziót, barátokat ellenségekké varázsolhat, szerelmeseket ismeretlen arcokká, régi helyeket keserédes emlékké, gyermekkori búvó- és találkahelyeket az ífjúság siratófalává.

Ott van azonban az Időnek egy sokkal kegyesebb, sokkal emberibb és sokkal visszafogottabb oldala is. Az Idő ugyanis, így vagy úgy, de sikeresen begyógyít minden sebet, minden rossz emléket megkoptat, kisimítja az ellentéteket, elcsitítja múltbéli háborgó viták tajtékjait, megbocsátást erőszakol ki a legmakacsabb ellenlábasból, baráttá változtathatja az ellenségeket…

A régi, boldog de fájó emlékeket újakra cseréli. Egészen annyira újakra, hogy még szinte megtapinthatjuk és kiélvezhetjük őket, mielőtt fájóvá válnának.

Az Idő új alkalmakat is szülhet. Új lehetőséget arra, hogy mérlegeljük döntéseinket, mintegy új esélyt adva az életre, vagy legalább a meglévő hibák korrigálására.

Az Időnek eme összetett dervistáncát nehéz megérteni, hiszen a koreográfia minden egyes új mozdulata kihat az életünkre, és sohasem tudjuk, hogy az új tánclépés éppen jó vagy rossz irányba fog nyomot vágni életünknek.

Mit tehetünk tehát? Elővesszük a közhelyeket és azokat pufogtatjuk, mert ilyenkor helytálló minden szavuk. Kihozzuk a lehető legtöbbet abból, amit ránk kiszabott időnk számunkra tartogat, hogy amikor az utolsó pillanatokban lepereg előttünk az a bizonyos film, alig láthatóan bólintsunk egyet és azt mondjuk: „Megérte”.