2021. október 18., hétfő

Színház és közösség

Interjú a Juventus Pro Urbe díjas Lőrinc Tímeával

A magyarkanizsai származású, Zentán élő Lőrinc Tímea nyolcadik éve a Zentai Magyar Kamaraszínház színésze. Tehetségét nemcsak a közönség csodálja, hanem a színházi világ is elismeri, ennek köszönhetően 2017-ben Pataki-gyűrű díjat kapott. Idén sokoldalú tevékenységéért, a zentai közösséget szolgáló munkájáért a város önkormányzata Juventus Pro Urbe díjjal tüntette ki. Színházi szerepei mellett rádiózik, doktori képzésen vesz részt, és ha teheti, a közösség érdekében is tevékenykedik. Számos alkalommal bizonyította már, hogy példakép lehet a fiatalok számára.

Lőrinc Tímea sokrétű és szerteágazó tevékenységeiért kapott elismerést a zentai önkormányzattól
Lőrinc Tímea sokrétű és szerteágazó tevékenységeiért kapott elismerést a zentai önkormányzattól

A színésznőt a színészet és nőiség viszonyáról, a közösségi szerepvállalásról és a doktori tanulmányairól kérdeztük.

A Zentai Magyar Kamaraszínházban öt férfi és két női színész van. Ez mivel jár kettőtök számára?

– Pár évvel ezelőtt ennél különlegesebb helyzetben voltam, akkor egyedül voltam színésznő Zentán. Mi a kamaraszínháznál eleve speciális helyzetben vagyunk, hiszen nincs korosztályon alapuló hierarchia-rendszerünk. Mindannyian egy időben fejeztünk be az iskolát, és úgy is élem meg a közös munkát, mintha az egyetemi időszakunk folytatása lenne. Kiváltságos helyzetnek éltem meg, hogy egyedül lehettem színésznő. Most más az összetétel, hiszen bővült a társulat két fiatalabb taggal, négyen pedig elmentek tőlünk. Míg egyedül voltam, mivel a férfiak általában nem játszanak női szerepeket, én játszhattam minden nőknek szánt szerepet. Amióta Verebes Judittal ketten vagyunk, azóta sem sokban változott a helyzet, mert egészen más karakterek vagyunk, más az alkatunk, a személyiségünk. Nem is pályázhatunk ugyanazokra a szerepekre, így rivalizálás sem igen alakulhat ki köztünk. Biztosan nehezebb lenne, ha azonos stílust képviselnénk, hiszen a színészi világban mindenki elsősorban saját magáért dolgozik. A nagy szerepeket mindenki saját maga szeretné eljátszani, és ezekből lehetőleg minél többet. Így viszont nagyon egészséges helyzetben vagyunk. Hogy pedig kevesen vagyunk, az nemcsak kettőnkre érvényes, hanem az egész társulatra, hiszen hét színész sem sok.

Hogy éled meg nőként a színházat?

– Az egyetem alatt nagyon sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Engem mindig is zavart, hogy a világ férfiközpontú. Nem elnyomásról beszélek, hanem azokról a tényekről, hogy a férfi drámaírók férfi főszerepeket írtak. Persze vannak kivételek: Csehov, Ibsen, de a mai szuperhősös és katonás filmek eredetileg férfi főszereplőit is próbálják nőkre átírni. Ez valószínűleg legalább részben a Metoo-mozgalomnak köszönhető. Ennek ellenére a férfikarakterek dominálnak: a nagy csatákat férfiak vívják, nagy problémáik főként a férfiaknak vannak. Az egyetem alatt mindvégig ezzel küzdöttem. A mesteri-fölvételimre öt férfimonológot vittem, azokat, amiket mindig is szerettem volna eljátszani, de soha nem fogom, mivel nem vagyok férfi. Ilyen például Csehov Cseresznyéskertjében Lopahin monológja, Kiss Csaba Világtalanok című darabjában a vak fiú monológja vagy Shakespeare Hamlet-monológja. Ezeket nem lesz lehetőségem eljátszani.

Eközben a női szerepek között is sok az izgalmas karakter. Lars von Trier filmjeiben a nőiség igen hangsúlyos, ezért is választottuk a Hullámtörést a monodrámámnak, vagy említhetném a Mezei Kinga által rendezett Május van, Tisztelt úr című darabot, ahol három női alak bontakozik ki.

Én a színházban nem tapasztalom, hogy meg kellene küzdenünk az elfogadásért, mint ahogy ezt más szakmákban tapasztalhatják a nők. A színházban, legalábbis ebben a társulatban ilyen problémák nincsenek, a fiúk egyenrangú társként kezelnek, hallgatnak arra, amit mondok. Persze én is szenvedek a fiúk malacvicceitől, de biztosan ők is szenvednek valami mástól, például a havibaj előtti periódustól. A vajdasági színjátszásban sehol nem tapasztaltam sem megkülönböztetést, sem zaklatást.

Megéled a nőiséget a színházban?

– Nem az a fajta színésznő vagyok, aki a nőiségében teljesedik ki. Valószínűleg azért, mert ismerem az adottságaimat, és tisztában vagyok a fizikumommal. Ezért nem is ástam bele magam a színháznak a nőiséggel foglalkozó oldalába, hanem inkább próbáltam a fiúk között egyenlő partnerként létezni. Amikor nekilátunk egy munkának, nem az az első, hogy nőkről vagy férfiakról van szó. Mi a színházban partnerek és színészek vagyunk.

Hogy látod, mennyire kiszolgáltatott manapság egy színész, legyen szó férfiról vagy nőről?

– Ahogy közeledik a harmincadik születésnapom, sokkal kevesebb dologról érzem azt, hogy a színpad megkövetelheti. Mindig is becsületesen, az érzelmeimet fölhasználva dolgoztam, de bizonyos követeléseknek nem tennék eleget azért, hogy megszerezzek egy szerepet vagy elismerjenek. Nem érzem ennek szükségét, sokkal többre tartom a becsületet és a tiszta munkát. Nagyon visszataszítónak tartom ennek a fordítottját, amikor a vezetők próbálnak egy közösség fölött uralkodni. A szexualitást nem szabad a munkával keverni, ez két különböző dolog. Ugyanakkor a színpadon természetesen szükség van a szexualitásra is, de a színház nemcsak művészetből áll. Van ennek is egy gazdasági, logikán alapuló oldala, ahol a vezetőknek szerepet kell vállalniuk.

Sokrétű és szerteágazó tevékenységeidért vehetted át a Juventus Pro Urbe díjat Zenta önkormányzatától. Mi mindennel foglalkozol amellett, hogy színésznő vagy?

– Nagyon fura érzés a koronavírus idején színésznek lenni. A nyaramat nem a színház közelében töltöttem, sőt a vírus miatt már a tavaszt sem. A nyáron napszámoskodtam, és ez testemnek-lelkemnek jólesett. Ez a díj egy hosszabb időszakra reflektál. Én a zentai munkásságom idejét tekintem ennek, ami körülbelül nyolc év. Nekem sosem volt elég csak a színház, muszáj mindig tennem valamit. Valószínűleg ezért volt arra is szükségem, hogy Máriás Endre meghívására együtt vezessük a Kifigyelő rádióműsort, hogy Nešić Máté kollégámmal elindítsunk egy verses és prózamondó csoportot. A karantén ideje alatt ugyanúgy önkénteskedtem, mint sokan mások, talán ez is közrejátszott abban, hogy nekem ítélték ezt a díjat, illetve mindazok a korábbi díjak is, amiket a Zentai Magyar Kamaraszínház színésznőjeként kaptam meg. Részt veszek a Szeretlek, Zenta mozgalomban is, ahol azokat az eseményeket népszerűsítjük, amik a pozitív oldaláról világítják meg a várost. A vajdasági ember sajnos hajlamos arra, hogy a negatív oldaláról közelítse meg a dolgokat.

A díjat Czegledi Rudolf polgármester adta át
A díjat Czegledi Rudolf polgármester adta át

Fontosnak tartod, hogy a színészek közösségi szerepet vállaljanak?

– Nagyon sokat gondolkozok mostanában azon, hogy mennyire szükséges kifejteni a véleményünket. Mert ez csak beszéd. Én csak magamról nyilatkozhatok, és annyit tudok elmondani, hogy én hogy csináltam eddig, hogy csinálom most, hogy szeretném csinálni a jövőben. Tanácsokat nem szeretek adni, hiszen azt sem tudom, hogy én jól csinálom-e a dolgokat. Arra törekszek, hogy jól érezzem magam, ha ez megvan, akkor valószínűleg jól csinálom. A színészekre sokan odafigyelnek, ezért úgy gondolom, hogy példamutatóan kell viselkedniük. Meg kell jelenni, vállalni kell bizonyos dolgokat. Ez is a szakmánk része.

Számodra miért fontos a közösségi szerepvállalás?

– Az elsődleges számomra az, hogy jól érezzem magam abban, amit csinálok. A vers- és prózamondó csoportunk azért indult, mert szerettem volna a gyerekeknek segíteni abban, hogy kijavítsák azokat a hibákat, amiket szavalóversenyeken zsűrizve gyakran tapasztalhattam. A rádióműsor ugyan a fiataloknak szól, de sok idős ember hallgatja. Ez akkor nyerte el az értelmét az életemben, amikor ők visszajeleztek nekünk. Egy idős néni például azért hallgat minket, mert látássérült, és arról mesélt, mennyire megnyugtatják és fölvidítják ezek a beszélgetések.

A Tanyaszínház erős közösségi élményt nyújtott a részt vevő színészeknek, ennek minden pozitívumával és negatívumával együtt. Mit hoz magával onnan egy színész?

– Számomra akkor volt a legnehezebb a Tanyaszínház, amikor még középiskolás voltam. Be kellett épülnöm egy ismeretlen közegbe, az akkori akadémisták közé, ráadásul akkoriban nem voltam egy extrovertált személyiség, nagyon nehezen ment a barátkozás. A nyár végén mégis sírva jöttem el onnan, mert nem akartam, hogy vége legyen. A Tanyaszínház utolsó hete minden évben nagyon szomorú volt, mert addigra az emberben kialakult egy erős ragaszkodás. Ez az egyik típusú tanyaszínházas színész, én ide tartozok. A másik típus pedig soha többet nem akar visszamenni, és erre nekik is nyomós okaik vannak. Én az akadémia elvégzése után is nagyon szívesen csatlakoztam az akkori növendékekhez. Ha most hívnának oda játszani, akkor már nem biztos, hogy mennék. Van a Tanyaszínháznak egy ritmusa, amiből én már kezdek kiöregedni, ezért ha vissza is mennék, inkább csak külső munkásként, rendezőként, látogatóként, palacsintasütőként tenném. De úgy gondolom, hogy egyik színész sem lenne olyan, amilyen, ha nem élte volna át a Tanyaszínházat. A vajdasági színészember életéből nagyon hiányozna, ha nem lenne.

Említetted, hogy nem voltál mindig extrovertált, mégis színésznő lett belőled. Mit tanácsolsz azoknak, akik úgy érzik, hogy a visszahúzódásuk miatt nehezen barátkoznak?

– Tanácsot adni nem tudok, de azt el tudom mondani, hogy én mit csinálok a mai napig, hiszen még mindig nem megy olyan könnyen a barátkozás. Tavaly októberben, amikor a doktorimra jelentkeztem, egy teljesen új, szerb közegbe kerültem. A nyelvet is nagyon rosszul beszéltem. Egy év kellett ahhoz, hogy a beszédem közben ne akadályozzon a zárkózottságom és a nyelvi hiányosságom. Ezen dolgozni kell, egy idő után le kell vetni azt a gátlásunkat, hogy kevesebbet érünk, hogy mit szólnak majd mások. A visszahúzódás szerintem abból a félelemből indul ki, hogy istenem, milyen támadás fog engem érni, milyen választ kapok majd a kérdésemre. Ez egy hosszas folyamat. Számomra tizennyolc évesen a Tanyaszínház volt az első olyan lépés, amit a komfortzónámon kívülre tettem meg. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mennyire vagyok egyáltalán alkalmas színésznek, ha ilyen visszahúzódó vagyok. Most sem vagyok nagyon extrovertált, nem én vagyok a társaság középpontja, de a nyitottságomból kifolyólag egyre gyakrabban fordul elő, hogy egy-egy beszélgetést én irányítok. Ezt már a rádiónak köszönhetem. A színházból az emberismeretemet próbálom a hétköznapokban kamatoztatni, a rádióból pedig a kommunikációt.

Tímea a színpadon
Tímea a színpadon

Mesélj a doktori tanulmányaidról!

– Az Újvidéki Művészeti Akadémián tanulok, ahol a mesterimet és az általános tanulmányaimat is végeztem. Kénytelen voltam szerb nyelvű képzésre beiratkozni, mert magyarul ez nincs. Eddig öt tantárgyam volt, és most is ennyi lesz: három kötelező és kettő választott. A választott tantárgyaknak nagyon örülök, az eddigiekből rengeteget tanultam. Például nőként eddig keveset foglalkoztam a vágással, de már el tudok készíteni egy videót, össze tudok állítani egy trailert. Nagyon neves és nemes szakemberektől tanulok. Szégyellem is magam, mert a többiek ától cettig ismerik a tanáraink előtörténetét, nekem meg most kellett felzárkóznom, hiszen a szerb film- és színházművészetet korábban nem követtem. Egy évet már befejeztem, a harmadik évben kell majd diploma-előadást csinálnom. Már ez is kezd bennem körvonalazódni, a vajdasági dialektusokkal szeretnék foglalkozni: a vajdasági magyar nyelvvel, az ezt érő hatásokkal, mint amilyenek a környező idegen nyelvek is. Ezeket a dialektusokat szeretném a színpadon ütköztetni a karakterek által.

Hogyan fogadtak téged, vajdasági magyar színészt az egyetemi szerb környezetben?

– Nagyon jól. Eleinte el se hittem, hogy bár ökögök-makogok, ezek az emberek kíváncsiak rám. Azokra a kisfilmekre, amiket az elmúlt időszakban el kellett készítenem egy-egy vizsgára, nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam. Sőt azt kell mondanom, hogy én vagyok az egyik stréber az osztályban. Attól függetlenül, hogy ebben a közegben nem az erősségem a kommunikáció, a munkám bizonyítja számukra, hogy közéjük való vagyok. A kollégáim pedig nagyon kíváncsiak, nagyon érdeklődőek. Ehhez biztosan hozzájárul az is, hogy művészemberekről van szó.