2024. március 29., péntek

A Volgától a Begáig

Avagy: komisz idők családtörténete

Ez év augusztusában, a Covid–19-világjárvány idején, amikor szinte lehetetlen volt az országhatárt átlépni, sőt legbölcsebb volt otthon maradni, én Nagybecskerektől 2566 kilométerre a Volga mentén Nyizsnyij Novgorodban, Oroszország ötödik legnagyobb városában jártam. Aztán rövid ideig Franciaországban tartózkodtam, Bretagne nyugati részén, Brest városában, körülbelül 600 kilométerre Párizstól, majd vonatra ültem, és még 1200 kilométert utaztam Franciaország második legnagyobb városáig, Marseille-ig, a Mediterrán-tenger kapujáig, hogy utána több mint 2000 kilométert tegyek meg hajón Thesszalonikiig. Mindezt csak azért, mert szinte megigézve nyomába eredtem Fjodor Ivanovics Koloszov élettörténetének, míg kertünk öreg diófája alatt kortyolgattuk a hűs limonádét Gligorij Goscha Fjodoroviccsal, akiben a valamikori cudar idők családi emlékekké szelídültek.

– Apám a cári Oroszország katonája volt. A szaloniki frontra vitték, ahol épp a harcok vége felé megsebesül. Testének egyszerre három különböző részéből dőlt a vér – meséli Gligorij Fjodorovics. – A katonaorvos –  Fjodor Ivanovics súlyos fejsebére mutatva – menthetetlennek találta. Ezek után bajtársai sorsára bízták. Hogy és mint volt? Ki ápolta? Mennyi időbe telt, míg talpra állt, erről nem mesélt soha még családjának sem.

A lényeg, felépült és északnak vette az irányt. Mint Grigorij hozzáteszi, az apjának akkor egyetlen kívánsága volt.

– Igaz, messze van Nyizsnyij Novgorod, de ha él az ember, semmi sem tűnik lehetetlennek – mondta nagyritkán, amikor hangot adott honvágyának.

Fjodor Ivanovics álma nem vált valóra, hisz közben az ő hazája is eltűnt. A politikai és a háborús viharokban már Oroszország sem létezett, mert megalakult a Szovjetunió. Ahogy a szaloniki harcokról, az első világháborús katonáskodásról sem akart mesélni családjának, úgy arról sem, mikor lett pontosan Fjodor Ivanovics helyett Todor (magyarul: Tódor). A szűkszavú ember arról sem szólt sokat, hogy még három évig önkéntes volt az SZHSZ Királyság szerb csapataiban. Mikor végképp leszerelt szép, nagy berendezett házat kapott jó termőföldekkel a bánáti Karagyorgyevón.

(Karagyorgyevó az eredeti majorsági központ, Pálmajor helyére 1921-ben épült telepes falu. Karagyorgyevó lakosainak nagy része a szerb hadsereg leszerelt katonája volta – Wikipédia nyomán.)

Todor mindent visszautasított. Városhoz, folyóhoz szokott ember volt, s így természetes, hogy ő a városba akart menni. A legközelebbi kiváló ipari létesítményekkel, vasúthálózattal meg folyóval rendelkező város pedig Nagybecskerek volt. Házat ugyan nem kapott a búzatenger szélén, hanem egy nagy telek lett az övé, közvetlenül a Bega partján. Az épp alakulóban lévő lakótelepen – ahol anyai nagyszüleim is éltek – itt-ott volt csak ház, meg egy jó vizű kerekes kút. (Megjegyzés: városunkból eltűntek az utcai kutak. Lakótelepünkön gyermekkoromban négy volt. Mára maradt egy, mely még funkcióban is van. És ez az egy, épp annak a legelső kútnak a helyén van. Meggyőződésem, ami elrendeltetett, ember meg nem változtathatja.)

Ahol Koloszov telket kapott, az akkor egészen új, 1926 körül létesülő lakótelep volt, épp  Daun Gyula jól működő gőztéglagyára (52 HP gőzgép, 75 munkás) helyén, mely Trianon után csődbe jutott, majd elkobozta a Mezőgazdasági Bank (Poljoprivredna banka), melynek alapítója és elnöke az ambiciózus Đurica Berberski volt.

Daun Gyula téglagyárának munkásait Berberski szélnek eresztette, a gépeket, a dereglyéket pénzzé tette, a felszíni agyagbányákat sorsukra bízta, mert téglákat semmiképp sem akart gyártani. Kiválóan érezte magát a nagybecskereki polgármesteri székben. Kiskirálysága 1920-ban kezdődik és fejeződik, majd 1924-ben ismét polgármester lett, de megbuktatta a sok botrány, mely nevéhez, tettihez fűződik.

Ám Đurica Berberskit ez nemigen akadályozta meg a vagyonszerzésben meg karrier építési törekvéseiben. Ezért ajándékozza a városnak azt a 60 hold földet, amely a XIX. század közepétől 1920-ig a Daun család tulajdona volt, majd a trianoni békediktátum után hamis adósságnak törlesztése címen bankja csődeljárás után elvett, hogy nemsokára ő legyen a tulajdonos. Berberski Đurica búzaföldekké alakított minden talpalattnyi termőtalajt. (A felszíni bányákat háborítatlanul benőhette a gaz kora tavasztól a fagyok beálltáig, hogy télen épp fél évszázadon keresztül az apróságok – köztük édesanyám és öccse, majd óvodás koromtól én is – szinte gémberedésig szánkóztunk. A város középiskolás és egyetemista korosztálya meg örömmel járt ide síelni, a bányagödrök mélyén befagyott tavak jegén meg vígan korcsolyáztak, mit sem tudva a történelmi igazságtalanságokról, majd a politikai perpatvarokról, botrányokról.)

Đ. Berberski a közérdeknek eleget téve Nagybecskerek városának ajándékozta a lakótelepnek szánt 60 hektárnyi területet. A telkek árát az új tulajdonosok a városnak fizették ki azzal, hogy az ajándékozó kontójára is hozzon pénzt nagylelkűsége.

Első bökkenő volt, hogy a Bega bal partjával a majd 100 esztendős Daun-féle pontonhíd kötötte össze a jobb partot, ahol (ha lassan is), de épülni kezdtek a családi házak. Így Đurica Berberski az öreg pontonhíd helyett vashidat épített saját költségén. A vashíd elkészültéig pedig komoly összeg ellenében a Daun-féle pontonhídon keltek át az arra járók, illetve ott élők. Még az is drága volt – emlegették gyakran nagyszüleim, meg azt is, hogy a felépített vashíd volt Nagybecskereken az egyetlen magántulajdonban lévő híd, ahol természetesen az átkelésért tetemes összeget kellett fizetni.

S mivel ez Đurica Berberski tulajdonában volt, a pénz is kizárólag neki járt. A borsos hídpénz akkora elégedetlenséget váltott ki a lakosságból, hogy a várostyáknak sarokba kellett szorítaniuk a hídépítőt, aki arra kényszerült, hogy végül ingyenessé tegye a hídon való közlekedést. Természetesen ahhoz ragaszkodott, hogy az épülő lakótelep az ő nevét viselje. Ma is Berberski-telepnek hívják, amikor már az ott lakók, arra járók nem is sejtik, ki volt a névadó, és mennyi fondorlatosság fűződik személyéhez.

Daun Gyula téglagyára mégsem tűnt el teljesen a feledés süllyesztőjében. Igaz, az utókor nem tudja, de például a Daun-féle irodahelyiségeiből több is fennmaradt, dacolva korral. Sem a közelében kialakított nagy forgalmú út, sem a körülötte felépült pazar villák nem tudták eltüntetni a valamikori Daun gőztéglagyár irodáiból lett szerény lakásokat. Fennmaradt a rég nem létező gyár nyoma, a gyáré, melyre már nem is emlékszik senki. Így lett helytörténeti adat, az a törpe házsor az Új Berberszki csillogó-villogó villái előtt, melyet naponta látnak az arra járók.

Aztán, ha ritkán is, de előkerül a több mint száz esztendős Daun tégla egy-egy darabja. A képen láthatónak húsz napja én vagyok a boldog, büszke tulajdonosa Molnár Jánosnak köszönhetően.

Orosz Ilka

– Gyerekként gyakran láttam az édesanyját – mondom Grigorij Fjodovicsnak. – Mindég talpig feketében szorgoskodott a kertben. Csókolómmal köszöntem neki magyarul, és nem szerbül. Pedig Orosz Ilka néni, ahogy a neve is mondja, orosz volt, mint az édesapja.

Magyar volt – oszlatja el a bennem élő több évtizedes tévhitet –, 1895-ben, tehát a Trianon előtti Magyarországon látta meg a napvilágot. De nem a Bega menti városban, hanem 130 kilométerre északabbra Szegeden, a Tisza partján. Rajongott Szegedért, boldogan élt ott a családjával, összetartó rokonaival.

– Mégis elhagyja őket? – csodálkozom.

– Dehogy hagyta! Dehogy hagyta! – nyomatékosít Gligorij. –Anyámnak Katona Ilona volt az igazi neve, és nem önként ment el szülővárosából. Menekülni kényszerültek! Menekülni, mert bejött a szerb sereg, s elfoglalta fél Szegedet. Ő 23 éves lányként többedmagával ladikon próbált meg átjutni a Tisza túlsó partra. De olyan erős kereszttűzbe kerültek, hogy a kilátástalan helyzetben irányt vesztve egy új határ új oldalán kötöttek ki. Hogyan, miképp jutott Nagybecskerekre? Mi, a fiai sohasem tudtuk meg.

Csodálkozásom látva hozzáteszi:

– Tudja, az én gyerek és legénykoromban is még mélyen és sokat hallgattak az emberek, mert sok volt a titok, amit nem firtattak a szomszédok. Egyes dolgokat jobb volt nem tudni.

Találkozik a két hontalan

Nagybecskereken Ilka cselédlány volt a Benó üvegező üzletében, míg Todor, aki jól értett a bőrökhöz, a Gundulić utcában lévő Eckstein János és Fia bőr- és cipőgyárnak először a nyersbőr raktárban dolgozott majd a szárított disznó-, marha-, birka- és lóbőrökkel.

– Ebben a gyárban kezdtem én is dolgozni – tér át saját élettörténetére a 83 esztendős, fiatalos, örökké kerékpározó vendégem. – Majd az új Toza bőrgyárban folytattam. A legegészségtelenebb helyen, a spricc szobában festettem a bőröket sokáig. Onnan is mentem nyugdíjba.

Rövid időre elhallgatunk mindketten, hogy Grigorij ott folytassa, ahol abbahagyta:

– Hogy hol, hogy talál egymásra a hazáját veszett szegedi lány, és az akkor már Szovjetunióhoz tartozó novgorodi férfi? Erről sem esett szó soha. Tény, hogy összeházasodtak. Ma kuriózumnak számíthat, hogy Ilka élete végéig csak magyarul beszélt, Todor meg az orosz mellett szerbül. Magyarul semmit. De az akkori nehéz körülmények között ez számukra nem volt akadály.

Azt, hogy Fjodor Ivanovics Koloszov szüleinek milyen volt a háza Njizsnjij Novgorodban, nem tudni, de azt igen, hogy Nagybecskereken Todor Koloszov háza semmiben sem különbözött szomszédjaitól. Az újonnan épült otthona nem utalt származására. Egyetlen részlet sem volt található rajta, ami emlékeztetett az orosz házakra, sőt egyetlen apróság sem akadt, amely a szülőföldjén annyira közkedvelt dácsákat idézte fel. Úgy olvadt be a háza a környezetébe, ahogy Todor. Egy volt a sok közül. Ilka magyaros ételeket főzött, férje ezt nem nehezményezte. Nem várta el feleségétől, hogy bármelyik orosz specialitást tegye az asztalra. – Gyomra nem korgott, éhes nem volt. Elfogyasztotta, amit elébe tettek– mondja Grigorij.

A Berberski lakosainak zöme magyar, német és szerb volt. Velük egyetértésben, éltek szlovákok, szlovénok, és Koloszov Todoron kívül még két, a cári hadseregben szolgált orosz katona: Ivan és Marko, akiknek vezetékneve nem maradt fenn. Az egyikben akkora lehetett a félelem, hogy születendő gyermeke a szerb édesanya vezetéknevét viselte.

Különben most már kideríthetetlen, hogy óvatosságból vagy egyszerű szokásból a szomszédok ritkán tudták egymás teljes nevét.

Tavaszi gróf és a többiek

A spitznamenek voltak divatban – hangzik el vendégem szájából általam csaknem feledésbe merült kifejezés, melyet nagyszüleim oly gyakran használtak.

– Paganel, Kunci, Pipi, Misule Pubi, Puci, Bacule – sorolja kapásból.

Leggyakrabban Tavaszi grófról beszéltek, aki kizárólag öltönyben, csokornyakkendővel és kalapban láttak a szomszédok. A Tavaszi vezetéknév is spitznamen, mert szokatlan eleganciájával a környezetéből annyira kiváló férfi szerb volt, és a legvalószínűbb, hogy nem is gróf, de erre sem mert volna a lakótelepen megesküdni senki.

A Berberski telepi bőrgyár

Hogy az Ohridi utcában bőrgyár is működött a II. világháború előtt, ennek már egyetlen élő tanúja van, Grigorij Fjodorovics:

– Voja Išvanjedski volt a tulajdonos, tőlünk srégen át volt a gyár meg a szörnyen bűzlő bazénok, melyekben a friss bőrt áztatták. A szennyvizet pedig a Begába engedték. Ebből a gyárból nem finom bőrök kerültek ki, hanem csak talpnak valók. Szóval bocskortalpakat készítettek. Itt volt inas Onđoš is, aki később igazgatója lett a zrenjanini bőrgyárnak.

Szomszédi kapcsolatok

Todor Koloszov a házukhoz tartozó földet parcellánként eladta. Tőszomszédaik a gyermekáldás nélkül maradt Annaunék voltak. Grigorij még elevenen emlékszik, hogy karácsonykor (ami akkor a legnagyobb ünnep volt) a felköszöntők közül elsőként csak fiúgyermeket engedett be a házukba, mélyen hive abban, hogy ez a vendég szerencsét hoz, s ezért mindig örömmel várta a kisebb Koloszov fiút, akit ilyenkor gazdagon megajándékozott Annaun néni.

Ahogy nagyszüleim, úgy Koloszovék is jóban voltak a Berberskin mindenkivel. Fjodorék vasárnap délutánonként kártyapartikra a német ajkú szembe szomszédokhoz jártak rendszeresen, akkor is, amikor már nagyban dúlt a II. világháború.

– 1944 nyarának egyik estéjén – emlékezik vissza látogatóm – átjött hozzánk ez a német szomszéd, és figyelmeztette édesapánakat, holnaptól egy hétig maradjon a házban.

– Nehogy kigyere az utcára, mert engem bíztak meg, hogy likvidáljalak!– mondta.

– Apám megfogadta a tanácsot – emlékezik vissza –, de egy hét sem telt el, amikor az ablakból láttuk, hogy német szomszédaink előtt megáll egy lovas kocsi. Kapkodva hordtak ki némi ruhát és ágyneműt. Amikor család is már a kocsin ült, többé senki sem nézett hátra. A kaput tárva nyitva hagyták. Aztán derült ki, hogy a ház minden helyiségének ajtaja nyitva maradt.

Csakhamar nagy robbanás rázta meg a Berberski-lakótelepet. Az ablaküvegek sorra törtek. A távozó német tűzérek felrobbantották a vasúti híd jobb pillérét. A balt az érkező szovjet katonák mentették meg, hogy másnap már úgymond a levegőben lógó sínpárt talpfákkal támasszák meg. A hevenyészet javitás oly jól sikerült, hogy a szovjet tankokból, ágyúkból több rövid szerelvény átjutott a félig Begába rogyott hídon. A vonaton a harckocsikon kívül csak a mozdonyvezető volt. Csakhmar kiderült, hogy az aláaknázott vasúti hídnak komoly sérüléses áldozata is lett. Madarász szomszédnak, aki ugyan a vasúti sínek mentén építette házát, de jóval messzebb a vasúti hídtól, srapnel szétzúzta az alkarját, melyet amputálni kellett. Rokkantként még évtizedekig élt, nem tudva feldolgozni testi fogyatékosságát.

1944 nyarán, miután a városba értek a szovjet katonák, Todor Koloszov rövid időre teljesen megváltozott. Nem kötötte le otthona, munkája sem, amelyhez értett, és amelyet szeretett. Naponta rohant Nagybecskerek központi irodájába, ahol a várost igazgató szovjet katonák törzskara volt. Kitartóan sorban állt, a türelmes emberből türelmetlen lett, mert nagyon várt valakit, aki sehogy sem akart megérkezni, pedig testének minden sejtje, szaporábban verő szívének minden dobbanása, ugyanazt sugallta, hogy itt lesz, akiről nem beszélt, aki fájdalmasan hiányzott.

A szovjet városvezető katonák közül a hivatali dolgokkal megbízottól, naponta ugyanazt kérdezte. A nemleges válasz miatt hazament, de eljött másnap, és azután is… Ez így ismétlődött több mint két hónapon át. Mégsem adta föl.

És ahogy hosszú eredménytelen várakozás után, érdeklődésére végre azt a választ kapta, amit annyira várt.

– Igen, van! A tegnap érkezett szovjet katonák között van egy Koloszov vezetéknevű.

Azt is megtudta, hogy valószínűleg a muzslyai Kátai kocsmában található. Todor azonnal Muzslyára indult, azon az úton, ahol akkor leggyakrabban gyalogoltak a városból Muzslyára, vagy Muzslyáról a városba járók: a Bega töltésen ment. Ment? Dehogy ment! Repítette a bizakodás, hogy rokon lesz a Koloszov. Nemis rokon, hanem testvér! Csakis a testvére lehet.

A mintegy 8 kilométer távolság jelentéktelen volt, az eltelt 27 évhez képest, amióta semmi hírt sem kapott Novgorodban maradt családjáról.

Meg sem állt a Kazi kocsmáig, ahol több ember is tartózkodott. Fjodor szétnézett. A szíve nagyot dobbant. A jobboldali második asztal felé indult. Egyedül iszogató katonával szemben ült le.

Hibátlan orosz nyelven kezdett beszélni hozzá. Novgorodról érdeklődött meg a Koloszovokról.

A kimerült fiatal férfi fásultságából felriadt, és hitetlenkedve hallgatta, hogy az idegen földön, több ezer kilométerre az otthonától, valaki ismeri az ő utcáját. Ismeri a házukat is. Ismeri ő az családját.

– Te orosz vagy! Te jártál mifelénk! – csodálkozott, majd neki szegezte a kérdést, akár a puskatust – Ki vagy te?

A válasz rövid volt: Fjodor, a bátyád.

– Az nem lehet! – kiáltotta. – Fjodor a szaloniki fronton meghalt.

Mire tisztázódott az élet-halál kérdés minden részlete, addigra jött a parancs is: Na Berljin!

Fjodor öccse megígérte, hogy megtalálja a módját, és jelentkezik a háború végén. De nem jelentkezett. Hogy a legfiatalabb novgorodi Koloszov, hol esett el, azt senki sem tudta már megmondani Fjodornak 74 éves korában bekövetkezett haláláig.

Amikor Katona Ilona végre útlevelet kap

Özvegységében ismét lángoló vágy gyúlt Ilona szívében: újra látni szülőházát, melyet 45 éve hagyott el a háborúban, fegyverropogás közepette. Fiatalabb fiával utazott.

– Akkor csak a határig közlekedett a vonat. Ott le kellett szállnunk, és gyalogszerrel indultunk az útnak. Mama elővette a Nagybecskerekről hozott papucsát, én meg az új cipőmben igyekeztem tartani vele a lépést. Az cipő fájdalmasan szorított, dörzsölt, a lábamon keletkezett négy vérhólyag miatt sántikáltam. Ahogy én lassultam, úgy gyorsult a mama lépte.

– Miért siet ennyire?– kérdezte csodálkozva az anyját.

– Hogy előbb érjek haza fiam! Hogy előbb érjek haza!– válaszolt szinte kiáltva.

A röszkei buszállomásig gyalogoltak. Míg Ilka néni biztos volt, hogy a szülői házban találja családját, addig fia azon törte ezen a fejét, ha anyja előérzete csal, akkor nem lesz hol megaludniuk.

– A mamának találok szálláshelyet. Amelynek ára – még ma, 2020 augusztusában is emlékezik –120 forint volt per koponya. Szép „kevés”! De nem baj. A mamának lesz ágya, én meg majd megalszok a park padján.

Közben Ilka úgy ment, mintha soha el sem hagyta volna Szegedet.

Ki tudja, hogy éjjel álmaiban, nappal titkon gondolataiban hányszor járt otthon Katona Ilona, a Berberszki telepiek Orosz Ilkája. Mert majd fél százada nem látott, kiépült, különböző változásokon keresztül ment szülővárosában, úgy közlekedett, mintha soha, de soha el nem hagyta volna el Szegedet. Nagybecskerekről hozott papucsában szinte röpült egyik utcából a másikba.

Ilona a Felső Tisza-parton azonnal megtalálta szülői házát. Testvérei közül még többen éltek, és ennyi évtized után is tudták, ki lépett be a kapun. Nem hittek a szemüknek. Öröm, nevetés, sírás váltogatta egymást.  Hitetlenkedő, csodálkozó kérdést újabb kérés követett.

– Te élsz?

– Mi már rég eltemettünk!

– Hogy sohase felejtsünk el, az egyik kishúgod meg rólad lett elnevezve.

A kérdések tömkelegében és a kérdések fogytán, egymásba kapaszkodó ölelkezés közben is sírtak, nevettek.

*

Koloszov Tódorné, Katona Ilona, a lakótelepünk Orosz Ilkája 93 éves korában adta vissza lelkét a Teremtőnek. Az ő meg férje és idősebb fia, Ferenc földi maradványai is a nagybecskereki katolikus temetőben nyugszanak.

A boldogságnak sok arca van – jelenti ki Grigorij Fjodorovics Koloszov, aki az orosz gének dacára sohasem jutott el apja szülőföldjére, ellenben háromszor látogatott el Ausztráliába. Fiatalabb fia, Darko Melbourne-ben él, ahol hegedűtanár, s aki anno épp prof. dr. Horváth László tanítványa volt az újvidéki zeneakadémián. És véletlen nincs alapon magától értetődő, hogy Horváth László is a Berberskin élt, épp az Ohridi utcában, mint a Koloszovék. Őt hívták Paganininak.

Míg 2020 augusztusában házunk öreg diófája alatt kortyolgattuk a hűs limonádét, családtörténetét választékos magyarsággal mesélte az orosz Fjodor Ivanovics Koloszov fia, György, mert Nagybecskereken a keresztvíz alatt ezt a nevet kapta.