Akkoriban provokációként nevezték el így az együttest. A Joy Division elnevezés története a lágerekben kezdődött, ahová az őröknek szórakozást biztosító örömlányokat szállíttatták, ők voltak eredetileg a „joy division” – az örömdivízió. És akkoriban, a ’70-es évek végén (a debütáló Unknown Pleasures című albumuk 1979-ben jelent meg) több, mint 40 éve, a Punk és New Wave irányzatokat képviselő együttesek még kemény szociális mondanivalóval alakultak meg-működtek. A punk még mindig fölfelé ívelő népszerűségének logikáját hordozta magában a provokációnév, s mivel ez Ian Curtis, a frontember (énekes-szövegíró) sajátos észjárásával az akkor még, ha nem is dúló, de működő hidegháború árnyékában jelezni kívánta, hogy az angolszász birodalom popkultúrájának prostituáltjai ők. Ian mindvégig nem tudott megszabadulni saját démonaitól, és állítólag több lelki zavarral is küzdött, de epilepsziával és depresszióval biztosan. A színpadi show-i pedig megerősítették ezt, mintha mindvégig saját kísérteteitől, démonaitól akart volna szabadulni, velük küzdött hol kevésbé, hol igenis teátrálisan, és úgy tűnik, nem tudta belül is rendezni sorait, illetve megvallani a világnak: „a legrosszabb rémálmává vált” – ezért feladja. Öngyilkossága durván rázta meg az egész popvilágot.
Frontemberként és dalszövegszerzőként ürességről, kiüresedettségről, reménytelenségről, elidegenedésről szóló zseniális számokat hozott létre, amit a Divízióval a két, e bandanévvel kiadott album, az Unknown Pleasures (1979.) és a Closer (1980.).
A siker csúcsán vetett véget életének önkézzel. Felakasztotta magát, mindössze 24 évesen… Asszisztencia nélkül hagyta el az őt cserben hagyó nagy szukát, az Életet. A belső harcában csődöt mondott, a siker közepette, amikor minden újságíró arra várt, fotózhassa, és a zseniális banda, melynek mozgatórugója pont ő volt, – kiadjon egy új lemezt. Ellentétben a később New Order-ré vedlett társaitól, akik viszont a Blue Monday-jel egy új irányzatot indtottak el pop-útjára a Division idején cudarul depressziós iparváros Manchester Hacienda klubjából indulva –megnézhetik ennek történetét a 24h Party People c. filmben is: az electrót, ő annak látta a sikert, népszerűséget, média-hype-ot, ami: önmaga előtti bukásnak.
Curtis egy vidéki munkásosztálybeli család sarja volt, és kora gyermekkorától kezdve érdeklődést és készséget mutatott a költészet iránt, különleges tehetségének hála, a Macclefields iskola ösztöndíjában részesült 11 éves korában. Manchesterbe ment később, ahol egy lemezboltban helyezkedett el.
Olyan nagyjai az alternatív zenének, mint a The Cure, a Nine Inch Nails, a (régebbi) U2, az Interpol, a Radiohead mind-mind ideálként néztek fel Curtisre és a Joy Divisionre.
Ne kerülhessen erre sose többé sor, hogy a reális, de nagyon sötét világlátású emberek feladják. Egy intelligens és kiugró tehetségnél nem ritka, hogy csatlakozik az ún. „27-esek klubjához”, mint ahogyan nem is olyan régen Kurt Cobainnel és Amy Winehouse-szal is megtörtént (hogy a popkedvelők is találjanak egy morzsát); a korán, 27 évesen elhunyt tehetségek klubja. A kontempláció és az életmódváltás, valamint az akarat és az életigenlés erejével akkor is visszamászni, tíz körömmel kiásni magunkat a gödörből, ha a legszívesebben ezrek is löknének bele – ezt tudom üzenni a ma fiataljainak: igen, a világ általában véve egy egy olyan hely, ahol a szépet bemocskolják, az angyalokról letépik szárnyaikat... És, ha sikerül viszonylag normálisan élned az életed, azzal a játszmát megnyerted, s, ahogy Iggy Pop mondaná: „Normális, emberhez méltó életet élni, és közben nem eltiporni, nem elgázolni másokat, ez az igazi művészet! – Nem olyan könnyű, mint gondolnád!” –teszi hozzá.
Én meg, újra és újra meghallgatom a Decades-et (kedvencem, az utolsó szám a Closer), a New Dawn Fadest, a Shadowplayt, az Atrocity Exhibitiont, az Unknown Pleasures-t nyitó Disordert, és leírom ide:
Soha többé ne fabrikáljanak hősöket az öngyilkosokból (ha olyan tehetségesek is, mint Ian Curtis)! Ezt üzenem a popiparnak e kis írással.
