2024. április 20., szombat

A nép széthordta a darabjait

Az 1944 szeptemberében Tornyos közelében lezuhant repülőgép a varsói felkelőknek vitt segélyszállítmányt – A lengyel pilóták szörnyethaltak

Írásos nyomát alig találni, de az idős tornyosiak és a környékbeliek tudják, hogy 1944 szeptember 10. és 11. közötti éjszakán egy olyan repülőgép zuhant le Tornyos határában, a Csikér közelében, az akkori Ungár-tanyától pár száz méterre, mely a varsói felkelőknek vitt segélyszállítmányt. A gépet vidékünk felett támadás érte, ki is kigyulladt, négyen állítólag ejtőernyővel kiugrottak belőle, őket elfogták, a lezuhant gépben maradt három lengyel pilóta pedig szörnyethalt. A falubeliek és a tanyasiak napokig „csodájára jártak” a szerencsétlenségnek, aki szemfüles volt, vagy merészebb, az a gép szanaszét szállt darabjaiból vitt is haza néhányat, és a gyerekek évekkel később is a repülő egy-egy megszerzett alkatrészével dicsekedtek egymásnak. 76 év után, még ma is találni olyanokat, akik mesélni tudnak az esetről.

 A tornyosiak mindig is tudtak erről a lezuhant repülőről, a helyszín is nyilvánvaló volt számukra, sokat is beszéltek róla akkoriban, és egyáltalán nem volt kérdés, hogy vajon megtörtént-e.

Csak a ma embere kételkedik, aki nem talált rá elég írásos bizonyítékot, amikor ennyi évvel később kutakodni kezdett utána. Igazából az utóbbi hatvan évben nem is foglalkoztatott ez senkit, az öregek úgy mesélték, hogy akkor, a II. világháború idején is úgy kezelték, mintha meg sem történt volna. Most úgy került a téma előtérbe, hogy a Lengyel Köztársaság belgrádi nagykövetsége három évvel ezelőtt azzal kereste meg Zenta önkormányzatát, hogy emlékművet szeretne állítani azoknak a lengyel pilótáknak, akik 1944-ben a Zentán lezuhant gépben vesztették életüket. A lengyel nagykövetség a 301-es lengyel repülőraj azon adataira hivatkozva kérte ezt, melyben feljegyezték, hogy az EW 278 GR-U jelzésű, Consolidated B-24 Liberator típusú repülőgépet 1944 szeptember 10-e és 11-e közötti éjszakán lelőtték és Zentánál lezuhant. Zentát emlegették, mert a feljegyzéseik így szóltak, de a tornyosiak azonnal tudták, hogy a náluk lezuhant gépről van szó. A lengyelek kérelmét az illetékes bizottság megvitatta, a zentai képviselő-testület elfogadta, azzal, hogy kérésükre a lengyel követség újfent igazolta, a történetírásuk valóban így tartja számon. A képviselő-testületi döntésnek nagy volt a visszhangja, ugyanis az ellenzék alapjaiban kérdőjelezte meg az esetet.

Azóta egy év telt el, az emlékmű még nem áll, viszont az elmúlt hónapokban olyan személyekkel volt alkalmam beszélni, akik igazolják az eset valódiságát. Mélyre szántó történeti kutatást nem végeztem, viszont akik megszólalnak, ott jártak, látták a szétroncsolt, megégett testeket, vagy szüleiktől hallottak róla, illetve gyerekként évekkel később is a repülő szanaszét szállt darabjait szedegették ki a földből. Egy közösség emlékezte őrizte meg ezt a tragédiát, melyből mi most felvillantunk néhány pillanatot.

Nagy segítségemre volt a tornyosi születésű, ma már Zentán élő Matykó Árpád, akit helytörténeti kutatóként ez az eset sem hagyott nyugodni, pláne, hogy megkérdőjelezték valódiságát, amikor ő maga is sokat hallott róla édesapjától. Kutatása során a még visszaemlékezőktől kérdezett, valamint átnézte a lengyel, az angol és a dél-afrikai nyilvántartást is, sőt a tornyosi plébánián rá is lelt a bizonyítékra:

– Az 1944 augusztus 1-jén kirobbant varsói felkelés résztvevőit légi úton látták el segélyszállítmányokkal a brit, dél-afrikai, lengyel és amerikai pilóták. Olaszországban, Brindisiben szálltak fel, elrepültek Varsóig, ledobták a szállítmányt és visszatértek az olaszországi bázisukba, közben kockáztatva az ellenséges tüzérség és légierő támadásait. Ezen a veszélyes úton járt szerencsétlenül az a brit repülőgép, amely19.35-kor szállt fel Olaszországban 19 másik repülőgép társaságában, majd vidékünk felett támadás érte, a négy motorja közül kettő kigyulladt és nem tudták a tüzet eloltani, ezért Tornyos határában lezuhant. A lengyel adatok szerint négyen ugrottak ki ejtőernyővel a gépből, őket elfogták, a lezuhant gépben hárman maradtak, ők szörnyethaltak. Először Tornyoson temették el őket, majd exhumálás után a Belgrádi Katonai Temetőben leltek örök nyugalomra. A tornyosi plébánián ma is megtalálható Szvoboda Lajos akkori plébános bejegyzése az 1944-es halotti anyakönyvben. Ismeretlen nevűnek tüntette fel őket, viszont megjegyzésként beírta, hogy a lezuhant ellenséges repülőgép összeroncsolt hullája van a sírban. Az akkori fölállást figyelembe véve a lengyelek akkor a másik oldalon harcoltak, és ebből a szempontból született a beírás 1944 szeptember 14-én. Ez a dokumentum is igazolja, hogy Tornyosnál történt, akkor történt, és Szvoboda Lajos plébános eltemette őket, és a nép is úgy emlékszik, hogy csak több nap után kerültek sírba.

Az elesett lengyel pilóták: Franczak Stanisław Zbigniew, alhadnagy (Luborzyca, 1920. 01.10. – Tornyos, 1944. 09.11.), Foczpaniak Mieczysław Witold, alhadnagy (Ciążeń, 1922.01.01. – Tornyos, 1944. 09.11.) Truszkowski Jerzy Józef, törzsőrmester (Terespol, 1921. 01. 05. – Tornyos, 1944. 09. 11.). Ők mindannyian a belgrádi katonai temetőben vannak eltemetve, és a sírkövük is egymás mellett van, az exhumálásuk ideje bizonytalan. A túlélők: Tadeusz Nawalany, hadnagy; Henryk Bogdanowicz, őrmester; Stanisław Ratliński, őrmester; Zygfryd H. Zeiske, törzsőrmester. Őket a korabeli híradások alapján elfogták és hadifoglyoknak minősültek, amelyekről a lengyel nyilvántartások is beszámolnak – összegezte a helytörténeti kutató.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy még mindig találni visszaemlékezőket. Az egyik legértékesebb információt a 83 éves zentaörsön (dušanovón) élő P. P. szolgáltatta, aki hétéves kisfiú volt, mikor ez történt, mégis a megrázó élmény miatt sok részlet elevenen él az emlékezetében. A vele készült interjúban úgy mesélte, hogy attól az éjjeltől fogva, amikor a gépet lelőtték és lezuhant, ők a bátyjával azért könyörögtek a szüleiknek, hogy vigyék ki őket a helyszínre:

– Napokig regnáltunk rajtuk, de hallani sem akartak róla. Zentagunarastól (Orahovótól) délre a Polyák-iskolától a második tanyán laktunk, és egész nap azt hajtogattuk, hogy vigyenek ki bennünket. Azt hiszem, harmadnap egyszer csak azt mondták, szóljunk a szomszéd gyerekeknek is, apám befogott a kocsiba, és kimentünk mindannyian az Ungár-tanyához. A nép Zungárnak hívta, és attól a tanyától a Zenta–Topolya kövesút mellett 200–300 méterre történt ez. Annyi nép volt ott, mint a tóthfalusi búcsúban és a gép roncsai egy futballpálya nagyságú területen voltak szétszóródva. Négymotoros angol teherszállító volt, a négy motorja bele volt fúródva a földbe, három ágú propellerje volt a motornak, és volt, ami le volt törve. A legszörnyűbb látvány az emberdarabok voltak, amik egy helyre voltak akkor már húzva. Egyik derékon volt elszakadva, a másiknak a fején nem volt bőr, és ami a legborzasztóbbnak tűnt, hogy kukacokkal voltak teli. Mind azért volt otthagyva, hogy a nép lássa, hogy jár az ellenség, ha bántani akar bennünket. Elevenen él bennem, hogy ott áll egy magyar katona szuronyos puskával és őrzi a testeket, és amikor elég sokan odamegyünk köré, akkor büszkén mondja felemelt fejjel, hogy így jár az ellenség, ha hazánkra tör és rámutat az emberdarabokra. Különös illat volt ott. Minden össze volt égve, látszott, hogy robbanás volt. Rengeteg minden hevert a földön, szétszállott ládák, lőszer, golyó, gépfegyver, orvosi kötszer, konzerv, keksz és a repülőgép darabjai. Annyira szerettem volna valamit fölvenni a földről, még akár azt az összeégett kekszet is, de anyám nem engedte, azt mondta, hozzá ne nyúljak semmihez. A közeli tanyákról a nép napokig oda járt, és akinek valami megtetszett, azt behúzta a kukoricásba. Azt mondták, a lengyel partizánoknak vittek támogatást és délről jött a repülő. Német vadászgépek őrizték a légteret, az angol gépek éjjel mentek, és a németek lőtték le. Néhányan kiugráltak belőle, a többiek meghaltak. Mire mi harmadnap kimentünk, addigra már a tűz elaludt, és nem is füstölgött. Azt hallottam, Tornyoson temették el őket. Utána jártunk mi néha oda ki, és a szétszórt alkatrészeket összedobálták, hogy lehessen ott szántani, de a nép a javát széthordta – emlékezett vissza az akkori kisfiú.

A nemrég elhunyt Fehér Katalin, aki akkor 13 éves volt, néhány évvel ezelőtt így mesélt Matykó Árpád kérésére:

 – „A szüleim kint ültek az udvaron este és látták a kigyulladt repülőt, ami nemsokára nagy robbanással le is zuhant. Reggel már többen elmentek felderíteni a terepet. Édesanyám is ott volt, nem sokáig nézelődött, mert lépten-nyomon emberi testek darabokban hevertek szanaszéjjel. Nagy dobozokat látott behorpadva, volt amelyikből keksz hullott ki. A kíváncsiskodók között voltak, akik kocsival érkeztek, azok repülőalkatrészeket vittek haza. Volt, aki abból épített disznóólat. A személyzet között állítólag volt egy 16 éves fiú is, hogy honnan az információ, azt nem tudom. Az emberi maradványokat mind összeszedték és a temető végén egy nagy közös sírba temették. Az akkori plébános, Szvoboda Lajos méltó tisztelettel beszentelte nyugvóhelyüket. Akkor úgy hírlett, hogy egy aranykötésű imakönyvet is találtak a roncsok között és hogy az lengyel nyelvű volt. Valamennyi idő múltával egy kombiszerű autó, melynek ablakai be voltak függönyözve, exhumálás után elvitte a holttesteket. A szerencsétlenségben szerencse, hogy nem lakott területre esett, hanem szántóföldre és nagy területen szóródtak szét a darabjai. A falutól kb. 1,5 km-re nyugatra, az úgynevezett Berdó határrészen. Ez a Berdó tulajdonképpen egy mélyedés volt két part között.

A ma már Zentán élő Kecskés Maconkai Gézánál személyesen jártam, ő abban az évben született, amikor a gép lezuhant:

– Apám nagyon szegény volt, és sűrűn más tanyára szegődött. 1950-től hat éven át a Csikér mellett laktunk, Fekmann zsidó tanyáján, ami nem messze volt attól a helyszíntől, ahol a gép lezuhant. Az Ungár-tanya mellett volt ez a hely és Berdónak hívták. Azt mesélték, angol felségjelű volt és lőszert szállított a lengyeleknek. Azt is mondták, hogy két lengyel pilóta volt benne, és kiugrottak, de elfogták őket a magyarok és el is vitték őket. A környékbeli szegények széthordták a repülő roncsait. Apámnak is jutott belőle. Az egyik alumíniumdarabból üstházat csinált, amit jól betapasztott, és még 30 évvel ezelőtt is megvolt, egy tömör alumíniumból készült gépalkatrészt meg arra használta, hogy azon kalapált. Az öcsémnél is van egy idom, amit esőcsatornának használ. Akkoriban minden érték volt, és a bátyám azt mesélte, hogy valaki elvitte a repülőgép motorját, és hogy az milyen jól járt. A maradványok széthúzásának végül a magyar csendőrség vetett véget. Mi gyerekek sokat kijártunk oda a Berdóba, tudtuk, hol zuhant le, és minden évben, amikor ott szántottak, figyeltük, mit dobott ki a földből az eke. Mikor arra vigyáztuk a jószágot, akkor ástunk is, és találtunk lőszert, puskagolyókat, amiből kivettük a golyót, kiöntöttük belőle a puskaport és kulcsos puskát csináltunk belőle.

Szokola János szintén abban az évben született, apja látta a zuhanó gépet:

– Apám tanyája a Szél-iskolától Kevi irányába terült el, tehát mintegy 2,5 – 3 km-re laktunk az Ungár-tanyától, és attól olyan 300 méterre zuhant le. Apám látta a gépet, ahogy égett, közeledett és lezuhant. Paraszt ember volt, virradatkor kelt, és ez akkor történt. Ő nem ment oda megnézni, a füstöt viszont látta. Ő úgy tudta, négy lengyel pilóta volt benne, és mindannyian meghaltak. A holttesteket a tornyosi temetőbe temették. Apám nem tudta pontosan, de úgy mondta, hogy egy jó héten belül exhumálták őket, és a nyomokat eltüntették. Az egész esetről nem maradt fenn hivatalos jegyzék, a helybeliek ugyan beszéltek róla sokáig, de rajtuk kívül mindenki úgy tett, mintha meg sem történt volna, pedig akkoriban nem igen volt tanya, ahol ne lett volna a repülőből legalább egy darab. Nekünk is volt egy alumínium öntvényünk, az unokatestvéreméknek is, sőt a korombeli gyerekeknek mind volt repülőalkatrészük – mesélte az idős férfi.

Szász Ignác buránysori lakosnál még repülőgépdarabot is találni. Egy alumínium idomról van szó, amit csatornának használ az udvari csapnál. Elmondása szerint a házat húsz évvel ezelőtt vette meg, és nem is tudta, hogy ez a darab, ami a padláson porosodott, annak a repülőnek a darabja. Hogy mit rejt a padlása, azt Kecskés Maconkai Imrétől tudta meg, akinek az édesapja ugyancsak hazavitt néhány darabot a repülőből, és korábban az ő lánya lakott ott, tehát az idom úgy került oda.

A nép tehát tudja, emlékezetébe véste az esetet. Azt is mind elmondták, hogy lengyel pilóták voltak, és habár a halottak számát illetően voltak eltérések a visszaemlékezésekben, ez valószínűleg nem kérdőjelezheti meg a történteket.

A repülőgép darabja Buránysoron – az alumínium idomot csatornának használják (Fotó: Homolya Horváth Ágnes)

A repülőgép darabja Buránysoron – az alumínium idomot csatornának használják (Fotó: Homolya Horváth Ágnes)

Pawel Sokolowski, Lengyelország belgrádi nagykövetségének konzulja a minap kérésünkre úgy nyilatkozott, hogy ők még az idén szeretnék letenni a pilótáiknak szentelt emlékmű alapkövét Zentán:

– A volt Jugoszlávia területén, és azon belül Vajdaságban is több lezuhant gépet tartunk számon, Vajdaságban összesen kilencet, és azok közül egyet Zentán. A pontos helyszínt nem tudjuk, de mivel a községet igen, szeretnénk méltó emléket állítani nekik. Minden nemzet számára fontos, hogy a hőseinek emléket állítson, ezért szeretnénk, ha ezt Zentán is megtehetnénk, annál is inkább, mert Zentához közel, Tiszaszentmiklóson él egy nagyobb lengyel közösség, mellyel kiváló kapcsolatot ápolunk. Zenta község az emlékmű emelését támogatta, és ki is jelölt számára egy megfelelő helyet, amiért nagyon hálásak vagyunk. Az emlékmű tervrajza kész, a kivitelezőt kiválasztottuk, az engedélyeket is begyűjtöttük, és reményeink szerint az alapkövet még az idén letesszük. Az emlékmű emelését teljes egészében a lengyel kulturális minisztérium finanszírozza – mondta a konzul.

Czeglédi Rudolf, Zenta község polgármestere elmondta, hogy a Népkert bejárati részén jelölték ki a helyszínt, és hogy az emlékmű alapkövét az egyeztetések után az idén elhelyezik, az átadásra pedig a tavasszal kerül sor.