Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

Szabadkai Pál utcai fiúk

Mák Ferenc

2020. október 26., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Trianon centenáriumának idején beláthatatlan a sürgető történeti számvetéseink sora: a történelmi Magyarország földarabolásával mit veszítettünk mi, határon túlra, idegen népek uralma alá került magyar közösségek? Évszázados kényszerű mulasztást kell végre pótolnia mindenkinek, aki a történelem, az irodalom, a művelődéstörténeti, a népismereti kutatások terén magyarságunk életét meghatározó sorskérdéseinkről kíván számot adni. Sok évtizedes katedrai könnyedség után a műhelymunkának azzal a nemes szakmai elkötelezettségével kellene szólni a száz évvel ezelőtt velünk történtekről, amellyel mostanában Molnár Tibor veszi számba a Nagy Háború magyar áldozatainak ezreit, vagy Szőke Anna tekint körül a megőrzött néprajzi értékeink terén. Nem mértük fel még azt a veszteséget sem, amely a Bácska és a Bánság magyarságát az 1918-ban bekövetkezett szerb megszállást, majd a trianoni békediktátumot követően a magyar értelmiség, a kiváló tanítók és tanárok, tudós történetírók, néprajztudósok, hírlapkiadók és közéleti személyiségek könyörtelen elüldözése következtében a közösségünket érte. 1918 és 1920 között a délvidéki magyarság kulturális intézményei oly mértékben ürültek ki és szűntek meg, hogy évszázadnyi idő múltán csak az elmúlt évtized során tehettünk kísérletet a hiány pótlásra.

Fél évszázados páratlanul szép virágzását követően 1920-ban a vidékünkön szinte egyik napról a másikra megszűnt a magyar irodalom is. Kiváló íróink sora – az esetek többségében a hivatal támasztotta kényszer nyomán – kénytelen volt a csonka Magyarországra távozni, aki maradt, az – látva a körülményeket – hosszú némaságba burkolózott. Helyettük megszólaltak az 1921-ben érkezettek, akiket korábban divat volt „pécsi emigránsok”-nak nevezni. Irodalomtörténetünk az aktivisták csoportjaként tartja őket számon, holott némelyikük a formabontáson túl, többet is adott a közösségünknek. Pécsi emigránsként érkezett Szabadkára a pécsváradi születésű Tamás István is, aki az 1930-as évek elején történt távozásáig – Nyomtalanul című regénye 1932-ben már Budapesten jelent meg – a Bácsmegyei Napló munkatársa volt. Szerepelt az 1924-ben megjelent Dettre János–Radó Imre szerkesztette Vajdasági magyar írók almanachja című kiadványban, első kötete a Fekete majális 1925-ben jelent meg Szabadkán. Igazán emlékezeteset azonban a Szabadkai diákok (1933) és kivált az Egy talpalatnyi föld (1933) című regényeivel alkotott.

Hideg téli éjszakán, éjfél után futott be a vonat Szabadkára, amelyen a Szabadkai diákok című regényének hőse, Távol István a városba érkezett. A 16 éves Pista gyerek valamikor szabadkai diák volt, most pedig csak úgy kallódott a világban. Családja apja halála után elszegényedett, házukat, vagyonukat tartozásban elárverezték. Útitársának, Pommer bácsinak mondja: „Tavaly még kosztos diák voltam Szabadkán, együtt jártam a több fiúval, de hogy rosszul mentek a dolgok, otthon maradtam segíteni.” Egykori gimnáziumában meglátogatta Erdős tanárát, aki már nem tudott neki ígérni semmit. Régi osztálytársát, Pility Jócót áttették a szerb gimnáziumba. „Az összes szláv nevű gyereket külön rakták. De azért jóban vagyunk” – mondta üdvözléskor a régi barát. Távol István állást keresett, de a város akkoriban csupa gyanakvás, csupa kétkedés volt. A népkonyha udvarán az ebédjükre várakoztak az ingyen kosztosok, köztük nyolc-tíz éves gyerekek sereglete, a citromgárda tagjai, „árvák, félárvák, és olyanok, akikről a szüleik nem tudtak gondoskodni”. Voltak vagy harmincan, fiúk, lányok vegyesen, akik télen, jobb híján citromot árultak az utcán. „Ezek a háborús gyerekek szerepet cseréltek az öregekkel, a szüleikkel. Az ötéves Petykó citromból és alkalmi trógerolásból tartja el béna nagymamáját. Apja, anyja meghaltak, csak a nagymama él, de mozogni képtelen, csak ül egész nap az udvaron és sóhajtozik. Petykó pedig táplálja és gondozza gyengéden.” Dorka, Jóska, Jancsi, Lajkó, Prücsök, Karcsi az életükért loholtak nap-nap után. „Nyomorultnak, koldusnak, senkinek éreztem magam, amikor zátonyra jutottam és megfeneklettem ebben a városban. De mióta megismertem a citromgárdát, szinte szégyenkeztem: a gazdagságomért, a szép emlékeimért, a nyugalmas évekért, amit jómódban töltöttem otthon és idegenben, koszt-kvártély hazulról fizetve” – fogadta szívébe az árvák lármás seregét Távol István. Kallódó kortársaival, Durusszal, Kertésszel, Nadányival, Pilittyel, Deménnyel és Wolffal Ifjúság címen diáktársadalmi és szépirodalmi hetilapot jelentettek meg, melyet iskolások írtak az iskolások számára. Az első száz példányt szétkapkodták, a citromgárda teleüvöltötte a várost. Az új lapról „Dettre szerkesztő úr Óh, boldog ifjúság! címmel ismertetőt írt a Bácsmegyei Naplóban. A nyomdában Fenyvesi doktor, a lap kiadója és főszerkesztője is elismerően beszélt a lapról. Pár héttel ezelőtt még azt sem tudták, hogy a világon vagyunk, most pedig rólunk beszéltek az emberek.” Kétezernél is több előfizetőt szedtek össze a városban és a vidéken, Topolán [!], Újvidéken, Becskereken és Apatinban, Zomborban pedig külön fiókszerkesztőségük volt, melyet Debreceni József, egy ottani gimnazista barátjuk vezetett.

Azután váratlanul megjelent Szabadkán Zsivánka Szvetozár tanár – aki valahonnan délről jött, s a hírek szerint olyan érdemeket szerzett a háborúban, amelyekért az új hatalom pártfogolni volt kénytelen –, s kiadta a Szivárvány című szerb nyelvű diáklapot. „Nem dolgozhatunk tovább az Ifjúságnak. Sorra behívattak bennünket a tanáriba, és az osztályfőnökök kijelentették, hogy a kicsapatás terhe mellett diáknak nem szabad újságba írni.” Egy ideig még Hajdúsógor, Cicero és Nekeresd álnéven írták a lapot, de a soraikban akadt egy áruló, aki megbuktatta az újságot. Társuk, a lelkes Mariska halála azután végkép megpecsételte a sorsukat, a Pál utcai fiúk tragédiájába vitte a bátor szabadkai diákokat. „Félek az emlékektől! A lelkem, akár egy meszesgödör, tele holtakkal és elevenekkel, sírás, fenyegetés, kérés, kacagás, harag, szeretet gomolyog bennem, és hiába igyekszem elnémítani ezt a sokféle hangot, hiába akarom agyonverni a múltat, annál elevenebb!” – fejezte be múltunk egyik kevésbé értékelt, Szabadkai diákok című, kiváló regényét Tamás István.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége