2021. május 15., szombat

Ha nem gymnasium és nem reáltanoda, akkor marad a polgári iskola

A kiegyezést követő évtizedekben az Eötvös József által kidolgozott, a népoktatásáról szóló 1868-iki XXXVIII. törvény a gimnáziumok és a reáltanodák mellett megteremtette a polgári iskola intézményét is. Amíg a középiskola első két változata az egyetemi és főiskolai oktatáshoz nyújtott előképesítést a növendékeknek, addig a népiskola négy osztályát követően a polgári fiú- és leányiskolai hat osztályos változatával a gyakorlati életre készítette föl az ifjúságot. Ezzel a feladatával az iskola a XIX. század utolsó évtizedeiben a délvidéki magyar városokban is felettébb népszerűvé vált, a millennium idején csak a Bács-Bodrog vármegyében közel két tucat polgári iskola működött, majdnem minden jelentősebb település kérte a minisztériumot a tanintézet működésének engedélyezésére. Mégis közel tíz évnek kellett elmúlnia, mire a polgári iskola célja és feladata a közvélemény számára is egyértelművé vált. Az 1877-ben megjelent Tanterv a polgári iskolák számára az 1868-iki XXXVIII. t. cz. értelmében című kiadvány szerint az iskola első osztályába csak olyan tanuló léphet be, aki legalább a kilencedik életévét betöltötte, akinek az elemi (nép-)iskola negyedik osztálya számára kiszabott tantárgyakból elegendő ismerete van, amit a fölvételi vizsgán kell bizonyítania. A polgári iskola négy első osztályából átléphet a tanuló a középtanoda megfelelő osztályába, éspedig: ha a gimnáziumba kívánja folytatni tanulmányait, köteles a latin nyelvismeretét vizsgálat útján bizonyítani; ha reáliskolába lép, köteles a francia nyelvbeli megfelelő jártasságáról tanúságot tenni. Ezért a latin nyelvet a polgári iskolában mint rendkívüli tantárgyat azok kedvéért tanították, kik innen a gimnáziumba, a francia nyelvet pedig azok kedvéért, kik a reáliskolába szándékoztak átlépni. A hangsúly azonban mindenkor a magyar irodalom és történelem oktatásán volt, melynek célja egyfelől „hazánk művelődése történetének ismerete, a társadalmi viszonyok és a közjogi törvényhozás különös tekintetbe vételével”, másfelől „Európa története azon korszakainak ismerete, melyekből a mívelt népek jelen állása megérthető”. Mellette a német nyelv és irodalom, vagy „a vidék szüksége szerint egy hazai más nyelv oktatására” is komoly hangsúlyt fektettek. Az utolsó, a VI. osztályban az állam és jogtudományi tárgyakból is vizsgázni kellett a növendékeknek, ismerniük kellett az ország közjogi helyzetét, a magyar birodalom szerkezetét, alapvető ismeretekkel kellett rendelkeznie Magyarország alkotmányáról, népképviseletéről és kormányzásáról.

Martin Imre, a pancsovai magy. kir. állami polgári fiútanoda igazgatója 1880-ban megjelent A polgári iskola és annak feladata című tanulmányában kiemelte: midőn a népoktatási törvény a polgári iskolák felállítását elrendelte, a nemzet törvényhozó testülete ez által azt a célt tűzte ki, hogy „a nép azon nagy osztálya, melynek szellemi szükségét az elemi oktatás távolról sem elégíti ki, azonban felsőbb oktatásra előkészülni sem kedve, sem czélja, találja fel a polgári iskolában azon intézetet, melyben művelődése alapjához szükséges ismereteket rövidebb idő alatt megszerezhesse, annyira, hogy ezen ismeretekkel közgazdasági és politikai általános míveltsége mellett a mindennapi élet foglalatosságaihoz szükséges tudnivalók birtokába juthasson, s vagy mint ügyes mezei gazda, vagy mint iparos, vagy mint kereskedő már az így szerzett alapon megindulhasson, vagy ha e tekintetből még több ismeretre kíván szert tenni, az arra rendelt tanintézetekben tovább tanulhasson.” A polgári iskolában tehát az ifjú nemzedékek megszerezhették a „minden jobb módú magyar állampolgárnak szükséges” műveltséget. Ennek jelentőségére mutatott rá Király Károly, a pancsovai polgári fiúiskola tanára A polgári iskolai intézmény fontossága címmel 1887-ben írt, az intézmény társadalmi jelentőségét méltató tanulmányában.

A Trefort Ágoston vallási és közoktatási miniszter által 1879. szeptember 5-én kibocsátott rendelet értelmében „mindazok, kik az elemi oktatás által elérhető műveltséggel nem elégedhetnek meg, s felsőbb intézetekben elérhető tudományos műveltségre akár hajlamaik, akár anyagi tehetségük miatt nem törekedhetnek, keressék és találják fel a míveltség középútját a polgári iskolában, mely rendeltetve van a hazai népesség nagy tömegét alkotó osztály, a közép-míveltség megszerezhetésére, különösen a mívelt mezei gazda és a tanult iparos osztály kiművelésére vezérelni.” Azok, akik a polgári iskola hat osztályát bevégezték és eredményes záróvizsgát tettek, a vármegyei és a városi hivatalokban kaptak alkalmazást, közülük kerültek ki egyebek mellett az adóhivatali és vasúti tisztviselők, a számtiszti hivatalnokok, a távirdai kezelők, a pénztári számlavezetők, akik az ország közművelődésében és a közigazgatási hivatalok működésében játszottak fontos szerepet.

A Bácskában és a Bánságban a kiegyezést követő polgári fejlődés során számos kiváló tanító, tanár és tudós személyiség tanított a polgári iskolákban. Jeszenszky Ignác evangélikus lelkész a nagykikindai községi polgári fiúiskola tanáraként a délvidéki népéletről írt könyveivel – köztük a Torontál vármegye gazdasági monográfiája (1904) című munkájával – szerzett magának tudományos körökben is elismerést, Zorkóczy Lajos, az újvidéki polgári fiúiskola igazgatója, a természetrajz tanára Újvidék és környékének flórája (1896) című kötete megjelenésekor a növénytan országos hírű tudósa lett, tanártársa, Avar Gyula a magyar nyelv és a történelem tanára 1906-ban Gárdonyi Géza és művei címmel jelentetett meg irodalomtörténeti tanulmányt, neve azonban Magyarország történelmi tájait bebarangoló iskolai kirándulások kapcsán vált ismertté: a Kirándulás a Magas-Tátrába (1907), a Fiumei tanulmányutunk (1908), az Erdélyi tanulmányutunk (1909), a Kirándulás a Balatonra és Budapestre (1912), és a Kirándulás az Aldunára (1913) évszázad múltán is feledhetetlen részletei a vidékünkön született útirajzoknak. A pályatárs, a palánkai állami polgári fiú- és leányiskola tanára, Kocsis Mihály Párisi tanulmányutamról (1906) című írása a polgári iskolai tanárok európai műveltségének a bizonysága; irodalmi és tudományos munkásságuk szellemi örökségünk legbecsesebb értékei sorába tartoznak.