Az október hideg és esős lett, az öreg fázósan kelt fel minden reggel és köhécselve tekerte be magát a szúrós pokrócba. A sparheltbe könnyű begyújtani, de egész nap mellette kéne ülni és táplálni azokkal a ványadt kis gallyakkal, amit a kert hátuljában szedett. Kinyitotta a kis ablakot, a szél rázta az öreg-kopasz fákat, egy cserép hangos csattanással esett a repedezett járdára. A rádióban híreket mondtak.
Kicsoszogott a kertbe, néhány bokor satnya őszirózsát hozott, nem olyan nagyfejű fehéret, vagy olyan cirmosat, amit krizantémnak mondtak az árusok, és neki nem tetszett, pedig drágán adták.
Ilyentájt minden virágnak emelkedett az ára.
Hét szál vékonyka szirmút, halványlilát virágzott a három bokor, csoda, hogy ezek megmaradtak, nem fordított rájuk nagy gondot. Ócska bicskájával mindet lemetszette, a legrövidebb szárút sóhajtva forgatta, aztán csak hozzáfogta a többihez, s rafiával összekötözte. Alig tudott felállni, úgy megfájdult a dereka, a temető meg messze van, de ráér. Ideje, az van.
Felvette a kopott ballont meg a kalapot, a cipőt már napokkal előtte kipucolta. Becsukta a kaput, kicsit meg kellett emelni, süllyed az egész, évek óta. A kulcsot a belső zsebbe tette, az iratok mellé. Óvatosan vitte a hevenyészett kis csokrot, így se mutatós, még az hiányozna, hogy leessen valamelyiknek a feje. Elég ronda idő volt, fújt a szél, könnyeket sajtolt a szemébe, a saroknál majdnem levitte a fejéről a kalapot, de még időben elkapta. Nem várt a buszra, olyan bizonytalanul jár, a tábláról letépték a menetrendet, kérdezősködni meg nem akart.
A temetőnél megállt, hogy lecsillapodjon a szívverése, újabban gyorsabban zakatol. Mint a gyerekeknek futás után – mosolyodott el egy kicsit.
Aztán oldalra húzódott, megvárta, hogy azokból a fényesre suvickolt, nagy fekete autókból kiszálljanak az elegáns férfiak. Volt a csoportban egy szép, kontyos nő is, fehér hosszú kabátban. Óriási koszorúkat vittek utánuk, valahonnan messziről szomorú dallamot hallott, néha elhalkult, de felismerte. Ünnepség van, hát persze, díszbeszédeket mondanak, biztos lesz szavalat, tavaly is volt. Akkor közelebb merészkedett, de néhányan szúrós szemmel nézték kopott ruháját, borostás arcát, hát elsomfordált.
Azon az őszön 12 éves volt, lelenc, apátlan-anyátlan senki. Az intézetből simán megszöktek, a nevelők közül alig néhányan maradtak csak bent, senki nem állította meg őket, a kapu tárva-nyitva.
Misivel jött el, Andorai Misivel, akivel vérszerződéses barátságban voltak. Járkáltak a felbolydult utcákon, nézték a tömeget, egy libát dobtak le nekik a sáros teherautóról, Misi ügyesen elkapta, ő meg csak állt szájtátva, és nézte a lobogó lyukas zászlókat. A gágogó jószágot aztán elcserélték két szőrmesapkára, mert hideg lett, olyan rossz-hideg. Misi megállt egy összetört kirakat előtt, és azt mondta, most simán le lehetne lécelni az országból, úgysincs itt senkijük. Sok hely van, ahol egész évben süt a nap, pálmafák bólogatnak a tenger partján, a gyerekek meg kagylót szednek és eladják a gazdag turistáknak. A határokat nem őrzik ilyenkor, kisebb gondjuk is nagyobb annál, forradalom van! Olyan kék a tenger, mint Mici néni pulóvere, folytatta elködösült szemmel. Ő volt az egyetlen nevelő, aki néha megsimogatta a fejüket.
Szaladni kezdtek, játékosan lökdösték egymást, nem is figyelték, hogy lassan mindenki eltűnt mellőlük. Misi nevetett, felugrott és belebokszolt a levegőbe. Az a furcsa zaj, ami egy puffanásban végződött, leverte a lábáról, ő meg nem mozdult, ledermedt, amikor a közeli kapualjból kirohant egy katona, és magával rántotta. Nem kapálózott, szólni se tudott, csak azt látta, hogy a barátja hátából a szürke intézetis kabátból vékony vérpatak indul el. Emberek vették körül, kérdezgették, hogy hívják, hol vannak a szülei, hova mentek, ki a másik fiú, de ő lesunyta a fejét és kapaszkodott a katona erős kezébe akkor is, amikor Misit elvitték. Azt se tudja, hol temették el.
Ilyenkor kijön a temetőbe, és leteszi azt a néhány szál virágot egy sírra.
Valakiére, aki akár Misi is lehetne.
Fújta-kavarta a lehullott leveleket a szél, ő meg eligazgatta egy rozsdás konzervdobozban az őszirózsákat. A legkisebbnek letört a feje, azt csak úgy odatette a sírra.
A zene meg szólt, onnan messziről, egyre halkabban.
