2024. április 18., csütörtök

Biciklizés a vajdasági irodalom lankáin

Virág Gábor: Az irodalom mindig jó irányba halad, az irodalmon belül mindig kiforrnak azok a művek, amelyek olyan tartalmat közvetítenek, amivel bizonyos tudások átadhatók az utókornak

Virág Gábor több évtizedes irodalomszervezői munkásság, a Dombosi történetek – Remix és a Szenteleky–Leskovac Műfordítótábor szervezőjeként, valamint a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatójaként kifejtett tevékenységével érdemelte ki a Szenteleky-díjat. A kiadó igazgatójaként együttműködést valósított meg eminens magyarországi kiadókkal, így közös gondozásban számos kiadvány látott napvilágot. Igazgatósága kezdetétől a Forum Könyvkiadó Intézetnél ugrásszerűen nőtt a fiatal szerzők köteteinek a száma, mandátuma idején jött létre a TraN(S)zakció műfordítássorozat is.

A díj kapcsán elsősorban az irodalomszervezői munkásságodat emelték ki. Több vajdasági rendezvény főszervezője vagy, valamint számos rendezvény társszervezője. Milyen jelentőséget tulajdonítanál ezeknek a programoknak?

– Egyrészt fontosnak tartom ezeket a rendezvényeket, mert igen gazdag múlttal rendelkeznek, ami miatt nem szabad veszni hagyni őket, másrészt működtetni kell a már meglévő rendszert, hogy mindig legyenek események, utánpótlás, történések. Az, hogy én ennek a szervezésével foglalkozom, valahol kényszerpálya is, pont a díj kapcsán idéződött fel bennem, hogy még valahol a ’90-es évek elején kezdtünk el lapokat szerkeszteni, az egyetemi évek alatt csapódtam az Újvidéki Műhely, utána a Symposion, a Híd és az Ex-Symposion szerkesztőségéhez. Sokszor éreztem úgy, ha nem csinálom meg, akkor nem lesz, aki megcsinálja helyettem, ezért mentem, és csináltam. A Symposionnál is valahogy úgy kezdődött, hogy amellett, hogy szerkesztőségi tag és ügyintéző is voltam, foglalkoztam pályázatokkal, adminisztrációval, szervezéssel, később szerkesztőként és főszerkesztőként a szövegek beérkezésével, szerkesztésével. Elkezdtünk irodalmi esteket szervezni, jártuk Vajdaságot a folyóirattal és a kötetünkkel, a Dombosi történetekkel, s közben emberekkel ismerkedtünk meg Zentán, Szabadkán, mindenfelé. A ’90-es évek közepén elindult valami mozgolódás Kishegyesen, ami a Dombos Fesztnek az előzménye volt. Egy építészeti alkotótáborról beszélek – az Építészet az Alföldönről –, amelybe mi irodalmárok is bekapcsolódtunk, és szerveztünk ott is könyvbemutatókat, irodalmi esteket, amelyből később kialakult a fesztivál is. Ott már úgy alakult, hogy nemcsak az irodalmi részt szerveztem, hanem a fesztivált is, viszont ott is azt láttam, hogy ha valaki nem áll egy-egy művészeti terület mögé, akkor az eljelentéktelenedik, nem lesz fontos senkinek. Így volt az irodalom és a képzőművészet kapcsán is. 2009 környékén szálltam ki a fesztivál szervezéséből, és kezdtem el csak az irodalmat szervezni. Így kerültem aztán a Szenteleky Napok, a Hegyesi Literatúra közelébe is… Egy időben azt éreztem, hogy túlságosan is bele olvadtam a szervezésbe, volt olyan időszak, amikor egyszerre voltam a Magyarkanizsai Írótábor, a Szenteleky-napok és a Kosztolányi-napok szervezőbizottságában is. Néha már magam számára is unalmas volt a jelenlétem mindenhol… De fontosnak is éreztem, hogy ott legyek, beálljak, és csináljam, hogy tudjuk működtetni a rendszert. Az idén emlékezünk a trianoni tragédia 100 éves évfordulójára, egyúttal a 100 éves évfordulójára annak, hogy az itteni irodalmárok, Szentelekyvel az élen kénytelenek voltak elkezdeni gondolkodni azon, hogyan is lehet itt irodalmi rendszert kiépíteni. Folyóiratokat, antológiákat, műfordításokat, rendezvényeket kezdtek el szervezni… Úgy gondolom, hogy a 100 éves évforduló megfelelő alkalom lenne arra, hogy átgondoljuk az egész rendszernek, a rendezvényeknek, díjaknak, folyóiratoknak a súlyát, fontosságát és jelentőségét. Bár működni sok minden működik, jó lenne mindazoknak, akik szervezik, lebonyolítják, támogatják mindezt, összedugni a fejüket, és átgondolni melyek azok a rendezvények, amelyek valóban életképesek, melyek azok, amelyeket színvonalas tartalommal tudunk megtölteni, támogatni, éltetni, és melyek azok, amelyeket csak a megszokás visz tovább.

Fotó: Komáromi Dóra

Fotó: Komáromi Dóra

Egyrészt, mint irodalommal foglalkozó egyén, másrészt, mint a Forum Könyvkiadó igazgatója elég nagy rálátásod van vajdasági magyar irodalomra. Milyen irányba halad?

– Az irodalom mindig jó irányba halad, az irodalmon belül mindig kiforrnak azok a művek, amelyek olyan tartalmat közvetítenek, amivel bizonyos tudások átadhatók az utókornak. A probléma inkább abban van, hogy egyre kevesebben vagyunk, akik ezt fontosnak tartják, és egyre kevesebben, hogy minden pozícióra jussanak emberek. Komoly problémának látom, hogy egyre kevesebb az igazán professzionális szakember, jó lektort, szerkesztőt, korrektort, műfordítót és irodalomszervezőt egyre nehezebb találni. De továbbra is születnek jó művek, és jó látni, hogy bizonyos foglalkozásokon, képzéseken, táborokban megjelennek újabb és újabb fiatalok, akik fontosnak és magukénak érzik még az irodalommal való foglalkozást.

Az irodalomban egyébként szeretnek rákérdezni a nemzedékiség kérdésére. Szerinted mennyire alakult ki egyfajta nemzedékiség, ha a te generációdat nézzük?

– Mindig is fontos egy generáció fellépése. Úgy gondolom, hogy természeti törvényszerűség, hogy amikor megjelenik egy új generáció, az eleinte igyekszik közösen gondolkodni, illetve közösen megfogalmazni a céljait, mert akkor erősebben tudja érvényesíteni a saját szándékait, elképzeléseit, és valahol az is törvényszerű, hogy ezek a generációk utána felbomlanak, illetve jobban felerősödnek az egyéni hangok. Többször is úgy éreztem, hogy légüres térbe kerülök, Újvidéken többször is megéltem generációk felépülését, majd eltűnését. Valamilyen szinten a ’80-as évek végén kapcsolódtam be az irodalmi életbe, és megismertem embereket, egy évre elmentem katonának, és amikor visszatértem, azt láttam, hogy azok közül az emberek közül már nincs itt senki. Elkezdtünk újra építkezni, jött a Symposion, jöttek a bombázások, valahogy megint eltűnt egy generáció. Aztán jött a Híd Kör, amiből most mintha még nem is az emberek tűntek volna el, de mint irodalmi szerveződés egyre inkább veszít a jelentőségéből. De valahol ez természetes is. Reméljük, hogy jön egy újabb generáció, amely helyet követel magának.

Az irodalomszervező tevékenységed kapcsán persze, nemcsak a vajdasági irodalomról beszélhetünk, hanem a közvetítő szerepről is akár a részedről, akár a Forum részéről, hiszen a kiadó valamilyen szinten hidat képez a szerb és a magyar irodalom között. Mennyire van igény az ilyen jellegű kapcsolattartásra?

– Az igényt mindig meg kell teremteni. Ha hagynánk az igénytelenséget, akkor nem látnánk azt, hogy mi mindenről maradunk le, milyen gazdagságot pocsékolunk el. Elég korán sikerült megismerkednem egy tőlem idősebb generáció magyarországi tagjaival, a munkám miatt a szerb írók egy részével is. Mindig is azt vallottam, hogy fontos a közvetítő szerep, hogy megismerjük a körülöttünk és velünk együtt élő népek irodalmát, hogy jobban meg tudjuk ismerni és érteni a szomszédaink gondolkozását. Az irodalmi szövegek a nyelv művelését, a gondolatok közvetítését a legmagasabb szinten űzik, s ennek köszönhetően talán jobban megismerjük egy-egy nép gondolkodását is, aminek köszönhetően talán könnyebben elkerülhetők a konfliktusok is.

A díj kapcsán elsősorban a szervezői munkásságodat emelték ki, de mint tudjuk írói munkásságod is van. Mennyi időt tudsz mindemellett azzal tölteni, és mikor váltotta fel a biciklizést a kocsizás?

– Az egyik ismerősőm azt mondta, hogy gratulál a díjhoz, de talán még túl fiatal vagyok ehhez. Erre azt reagáltam, hogy talán nem az életkoromat díjazták, hanem a tevékenységemet. Abból a szempontból tartom szimbolikusnak, hogy most kaptam meg a díjat, hogy a második mandátumom vége felé vagyok a Forumban, valamint 20 év dombosozásnak, ezért mindenféleképpen egy határkő is az életemben. Nagyon örülnék annak, ha az írói tevékenységem előtérbe tudna kerülni a következő időszakban, és kicsit háttérbe szorulna az irodalomszervezői.

Nemsokára egy film is készül a Biciklizéseink Török Zolival című kötetedből, amelyet Tolnai Szabolcs rendez. Mennyi beleszólásod volt a forgatókönyvbe? Jó kezekben van-e a köteted?

– Voltak beszélgetéseim a rendezővel, a forgatókönyvírókkal, a színészekkel, de nem igazán akartam beleszólni magába a filmkészítésbe, valójában inkább az Aaron Blumm-iságon kezdtem el gondolkodni, hogy mennyire köthető ez a betűsor hozzám, mennyire az én írói álnevem vagy egyéniségem, vagy inkább egyféle projektumként kelleni inkább felfognom. Nem titok, hogy hagytam, mások is beleírjanak a Török Zoli első részébe, és a könyv is összművészeti alkotásként született meg, amíg én a szöveget írtam, Sinkovics Ede a saját Török Zoli történetét rajzolta meg. Ugyanígy most úgy gondolom, hogy Tolnai Szabolcs a saját Török Zoli történetét megrendezve, a szereplők a saját Török Zolijukat játsszák el.

Akkor most ideje lenne egy újabb írói álnévnek?

– A Török Zoli második része már nagyjából kész, úgy gondolom, hogy azt még mindenféleképpen Aaron Blumm néven kellene publikálni. De valahol úgy érzem, le is kellene már zárni ezt a Török Zolit, pillanatnyilag úgy érzem, nem tudok belőle többet kihozni. Másrészt jó álnévnek bizonyult az Aaron Blumm, kár lenne veszni hagyni…

Ha már a Szenteleky-díjról beszélünk, szerinted a vajdasági irodalom mennyire követi még az általa lefektetett alapokat?

– Mint minden koncepciót és elképzelést időről időre elő kell venni, leporolni, és megnézni mi az, ami továbbvihető belőle. Az idő folyamán többször is próbálták/próbáltuk ezt a jelenséget értelmezni, amit hívtak vajdasági magyar irodalomnak, jugoszláviai magyar irodalomnak, délvidéki magyar irodalomnak, magyar vajdasági irodalomnak… Ezek az elnevezések is arról vallanak, hogy különféle koncepciók léteznek. Az itteni írók magyar nyelven írnak, így meg sem kérdőjelezhető, hogy része vagyunk-e az egységes magyar irodalomnak. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy minden határon túli irodalom a kicsit másságával is kapcsolatban van egymással, már csak a helyzetükből kiindulva is. Ahogy egy vajdasági magyar írónak közelebbi társa, írásművészetének meghatározója Danilo Kiš, Krleža, Ivo Andrić vagy Igor Marojević, ugyanúgy a felvidéki magyar vagy erdélyi magyar íróknak is társaik a szlovák, illetve a román szerzők, amelyek befolyásolják az ottani magyar irodalmat. A magam részéről akkor lennék a legboldogabb, ha nem csak a szerb, horvát vagy délszláv irodalmakra lenne rálátásom, hanem ugyanúgy otthon lennék és merítenék a többi környező ország irodalmából is.