Ma egy rendhagyó Kalandtúrába – szó szerint két nagy kalandba – avatom be önöket. E sorok a dél-kazah Almati és a kirgizisztáni főváros, Biskek között kerülnek egy cetlire a kazah sztyeppén. Az előző napokban egy igazi nomád hostel –II. emeletén (a pince pincéje) szálltam meg Kazahszán legnépesebb városában, Almatiban. Két eurót fizettem egy éjszakáért, tehát nem egy háromcsillagos szálláson éjszakáztam. Éjjel kettő körül katonák, egyenruhás és civil rendőrök jelentek meg, majd ajtódörömbölés közepette mindenkit kizavartak a szobájából. A recepciónál gyülekeztünk – rengeteg kétes figura meg én. A szálláson az volt a szokás, hogy belépéskor mindenki levetette a cipőjét, és papucsban közlekedett, így viszonylag könnyű volt rájönnöm hányan razziáznak: 14 pár fényesre tisztított bakancsot számoltam össze. Ezt hívják lélekjelenlétnek?
Ázsiai viszonylatban Almati a legközelebb eső szabad és biztonságos város Afganisztánhoz, Pakisztánhoz és a zűrös Kasmír-régióhoz, így az otthonukat elhagyóknak Almati a kiindulópont a fényesebb jövő felé. Rengeteg sötétebb bőrű, koromfekete hajú suhanccal találkoztam a városban töltött néhány nap alatt. Utolsó este aztán belecsöppentem egy igazi ázsiai rendőri razziába. Feltehetően az illegálisan az országban tartózkodó migránsokat keresték. Véget nem érő percekbe tellett elmagyaráznom nekik honnan jöttem és hová tartok. Azt megértem, hogy egy kazah nem tudja, hol van Budapest vagy Magyarország. Zárójelben jegyzem meg, hogy néhány nappal korábban egy tizenéves bolti eladó is megkérdezte tőlem tökéletes angollal, hogy honnan jöttem. Budapestről – válaszoltam. Erre rögtön rávágta, hogy Croatia! Ötezerötszáz kilométer távolból csak háromszázat tévedett. De a kazah törvényeket ismerő és kemény kézzel be is tartató szerv, 14 szerv közösen pedig nem tudott összehasonlítani három pecsétet… Azt tudtam, hogy az irataim, a migrációs kártyám és a pecsétek rendben vannak, csak azt nem tudtam, hogy hány euróért fogják ezt megérteni az úriemberek is. Jó fél óra kőkemény összpontosítás után végre mindenki mindent megértett, de legalábbis megunt, majd a fő hallja kend megveregette a vállam: No problem! Végre visszaadta az útlevelemet. Ennyire nem örültem neki még akkor sem, amikor kézhez kaptam az első címeres dokumentumomat. A szobám felé igyekezve szembe jött velem a 15. cipőpár is további négy csizma kíséretében. Ezekkel már könnyebb dolgom volt. Kinyitották az útlevelet, és mivel valószínűleg a latin betűket nem ismerték, komoly bólogatás és igenlés közepette gyorsan vissza is adták. Elvégre a kép stimmelt. Végre beértem a szobámba. Jól meghúztam a kumiszos üveget. Segített rajtam, megnyugtatott.
Ekkor még nem sejtettem, hogy néhány nap múlva hasonló álmatlan éjszakát fog okozni egy szintén a törvényt képviselő tanulatlan kirgiz kiskatona is. Éjfél körül jelentkeztem kilépésre Kirgizisztánból. Hosszú percek után közölte velem, hogy nincs rendben a vízumom (ami nincs is). Oroszosan elmagyaráztam neki, hogy az Európai Unió polgárai vízum nélkül léphetnek Kirgizisztán területére, és én is így érkeztem, ott a belépési pecsét az útlevélben meg a migrációs kártyán. Nem, nem stimmelnek az iratok. Hívta a másik atyafit, és nagyba tanulmányoztak egy listát. Mögöttük üvegajtó volt. Láttam, hogy a listán két oszlopban szerepeltek az országok. Az egyik hasáb felett azt írta, hogy No visa, a másik felett pedig, hogy Visa. Keresték az Európai Unió nevű országot, mert az útlevélen ezt írja a Magyarország felirat felett. Megértettem velük, hogy Magyarországot keressék, amit úgy írnak, hogy Hungary. Ekkorra már azt is tudtam, hogy oroszul Vengriya. Hátha úgy könnyebben fog menni. Nem találták. Akkor próbáltam úgy segíteni, hogy Budapest, lehet ez többet mond majd nekik. No, ekkor lett igazi a káosz: Európai Unió, Vengriya, Budapest. Jött a segítség, egy idősebb, testes, olajzöld kosztümös vámosnő személyében. Nagyba tanakodtak, hogy honnan is pottyantam oda. Innentől már lovon éreztem magam, mert tapasztalatból tudom, hogy a posztszovjet vidékeken az ilyen hivatalnokok szava a döntő, és nem fogják megengedni maguknak azt a blamázst, hogy ne (ők) oldják meg a felmerült problémát. Ekkor az én Jekatyerinám megtalálta Belgiumot az egyik listán. Azaz! – rögtön rávágtam, hogy Belgiumpest! Azt az örömet. Végre megvan! Mindannyian felsóhajtottunk, egymásra néztünk, csillogtak az aranyfogak, és elismerően bólogattunk, hogy kibogozták a gordiuszi csomót. Olyan országból érkeztem, ami tényleg létezik. Még ott is, Belső-Ázsia szívében, ahol nem is olyan régen a Selyemút kacskaringózott a világ legműveltebb kereskedőivel és legprofibb vámszedőivel.
