2021. január 25., hétfő

Térdig a földbe fagyva

Terék Anna: Háttal a napnak

A fénynek gazdag szimbolikája van. Nemcsak a szem által látható, sugárzó energiát értjük alatta, hanem vallástörténeti vonatkozásban a fény a teremtés első eseménye, az élet föltétele, a megismerés, a tudás és az értelem jelképe, Isten dicsőségének, a jóságnak és az üdvösségnek a jele. A megvilágosodásra való törekvést szimbolizálja. Önmagában hordozza ugyanakkor ellentétét, a sötétséget is, hiszen a fényesség-világosság és a sötétség egymást feltételező oppozíciók, ellentétes, ugyanakkor egymást kiegészítő elvek szimbólumai. Míg a sötétség a káosz, az isteni világrend előtti vagy azzal ellentétes erők, a bűn, a tudatlanság, a halál kifejezője, addig a fény az isteni kinyilatkoztatás, a kozmikus teremtés, a bölcsesség, az élet és a hit jelképe. A zsidó és keresztény hagyományban az alvilág, illetve a Pokol sötétségével szemben áll az isteni szféra és a Paradicsom örök világossága.

A hétköznapi ember ösztönösen a fénybe vágyik, a világosságot a testi, lelki és szellemi kiteljesedettség föltételének és jelképének tartja, aligha lehet véletlen hát, hogy a feljegyzések szerint Goethe utolsó szavai állítólag így hangzottak: „Mehr Licht!”, azaz „Több fényt!” A jeles német költő nyilvánvalóan egyaránt utalt a fény tényleges és jelképes jelentéstartományára, ahogyan mi magunk is ekképpen értelmezzük e kifejezést, szövegkörnyezettől, beszédhelyzettől függetlenül, nem feledve mindeközben, hogy a fény csak a sötétség vonatkozásában nyeri el értelmét, annak ellenpontjaként nyilvánulhat csak meg, öröktől fogva feltételezik egymást, hiszen a teremtéssel történt meg a fény és a sötétség eredeti egységének szétválasztása.

Forum–Kalligram, Újvidék–Budapest, 2020, 116 oldal

Terék Anna Háttal a napnak című verseskötetében a fény fentebb kifejtett szimbolikájának többrétegűségét tematizálja. A költőnő az ellenpólus: a sötétség oldaláról közelít a fény felé, verseit a fény hiánya uralja. „Csak a közepe sötét az égnek” – kezdődik ekképp a kötet nyitóverse, majd versről versre haladva terjed egyre inkább ez a kezdeti sötétség, elannyira, hogy a költői én csak bolyong a versek homályában, irányt és célt tévesztve, egy ponton már csupán halványan látszik, s a nyomába szegődő olvasót is lassan elnyeli a feketeség.

Honnan ez a homály, ez a kiúttalanság, ez a félelmes közeg? Az alkotásokban részben a külvilág jelenítődik meg, részben a szerző belső világának kivetülése zajlik, s a kettő metszéspontja a borzongató versközeg, amelyben a fény hiánya az egyéni boldogtalanság kifejezője, ugyanakkor a korhangulat tükre is. E közegben fuldoklik a nap, halott az ég, megreped a nyugalom, a Gonosz jár az utcákon, majd a napok közé lép és beszorul a halál. A csendet csak gyenge szívverés ritmusa töri meg, a fagy a háztetőkre mászik, beleakad a járókelőkbe az élet, dől és csúszik körülöttük minden.

Ebben a környezetben „az ember, ha nagyon fél, / néha össze akarja törni / az összes csontját annak, / aki az égben maradt”. Felvetődhet persze a kérdés, hogy ki maradt az égben. Szent Péter? Az üdvözült holtak? Netán maga a Jóisten? A kötet verseinek tanúsága szerint ez utóbbi bizonyosan.

Terék Anna alkotásainak emberarcú istene ugyanolyan rejtőzködő és magányos, akár a földre taszított teremtményei, és ő is, ahogy az emberek, alkotó-teremtő munka helyett gyakorta felejteni szeretne: „esténként kilapítja a várost / a Jóisten, aztán mindent apróra szaggat. / Nem nagyon szeret bennünket látni, / azért vagyunk mind ennyire halványak” – olvashatjuk a Gyárkémény című versben. Ez a daraboltság és szaggatottság nemcsak a kötet verseinek közegét jellemzi, ahol is repedések, hasadások szabdalják a valóság „díszleteit”, az eget, a falakat, az utcákat, hanem a versbeszédet monologizáló nő személyiségét is meghatározza. Egy „szilánkos személyiség magánymitológiája” bontakozik ki a versekben, amelyek a nosztalgikus történetmesélés, az álomszerű vizionálás és a vallomásosság jegyeit viselik magukon, és traumák kibeszélésére, feloldására hivatottak. „Kering bennem, mint freon, / tízévnyi háború, költözések, / egyre táguló üresség, / folyton elvesztett tárgyak, / végeláthatatlanul szakadó égboltok, / az apám torkába hasított lyuk, / hulló bombák fütyülése / a föld fölött, ahogy a rengés / az ablak üvegét rázza, / mindegyik utolsó csók, / minden elmaradt bocsánat / kering bennem és hűt apám hiánya” – áll A szív mögött című versben, s a felsorolt traumák közül is leghangsúlyosabb az apával, az elveszített apával való ambivalens kapcsolat, amely meghatározza az egész család életét. Ez a talajvesztett apafigura tágabb környezetünk átlagemberének sematikus karaktere, aki miként az Ólom című versben olvasható: bukdácsolva megy, tántorog a tőle messzire futó álmai között, és hiába lépked, soha egyiket sem éri utol. Ezt a „mintát” örökítik aztán tovább az ősök az utódokra, generációkon keresztül, és az utódok a predesztináltság béklyójától próbálva megszabadulni keresik a maguk útját, a megoldást az elvándorlásban sejtve, bár egy ponton kénytelenek szembesülni a ténnyel, hogy „sehová sem lehet innen elmenni, uram. / Azt mondják, mindenütt egyszerre ismétli / önmagát a világ, és hogy / az ember nem tud a saját földjéből kibújni, / mert más, idegen földekbe / ugyanúgy belefagy”. A Háttal a napnak című vers idézett részlete azt a létélményt vezeti fel, amelynek kibontása is e versben történik. A röghöz kötöttséget ugyanis így ábrázolja: „ebbe a földbe vagyok én / térdig belefagyva”. A múlt, az eltanult viselkedésminták, az emlékek, a történelmi viszontagságok tehát olyképpen határozzák meg az itt születettek életét, hogy azok béklyóként hurcolják mindezt magukkal, kapaszkodó gyökerek helyett ezek fűzik a szülőföldhöz az itt születetteket.

A Háttal a napnak kötet versei természetszerűleg újra és újra a vajdasági miliőt jelenítik meg, még akkor is, ha felsejlik az írásokban Budapest egy-egy helyszíne, Macedónia, a Bajkál-tó, vagy épp a tenger. Ezek a helyszínváltások is leginkább az eltávolodás lehetetlenségét támasztják alá, hiszen bukkanjon fel a versek elbeszélője bárhol, mindenűvé az odahaza szerzett traumáit viszi magával, ennélfogva kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy önnön démonaitól csak azáltal képes megszabadulni, ha kibeszéli, versbe foglalja őket.

A letett terhek pedig nemcsak a szíven, hanem a közérzeten is könnyítenek, és hatásukra újra képes az egyén arra, hogy észrevegye a fényt, az előtte kanyargó utakat, s a tényt, hogy „élhettünk volna / ez a kevés idő alatt is / sokkal boldogabban”.

Aki nem a napnak háttal áll, s nem az árnyait követi tekintetével, az talán még időben rádöbben, hogy merre kellene elindulnia. Ehhez az útkereséshez szolgálnak mankóul Terék Anna jelen versei, melyekhez az állandó szerzőtárs, Antal László illusztrációi biztosítanak autentikus képi világot. Egymásra épülő, egymásból táplálkozó és egymást kiegészítő munka az övéké, melynek immár egy újabb, fajsúlyos és ízléses könyvtárgy a bizonyítéka.