2021. május 15., szombat

Ki-ki a maga háza előtt...

Makulátlanul tiszta a járda a buszmegállóban. Ez az egyetlen rendezett megálló az egész úton, ahol a teherautók és a különféle járművek hada reggeltől estig, nap mint nap folyamatosan ontja a gázokat, a port, a szemetet. Gomolyog a füst, nyáron érezni az állatokat szállító teherautók fojtó szagát. Elvonulnak itt csirkéket, sertéseket vivő járművek, építkezési munkálatokhoz használatos gépek, munkába igyekvők, de még sportoló kerékpározók is elsuhannak néha a főúton.

A járdán heverő cigarettacsikkekért általában a buszmegállóban várakozók, vagy az arra elhaladók a felelősek. De akad itt más is bőven. Üres flakonok, csokoládépapír, joghurtospohár a közeli pékségből és pljeskavicás meg ketchupos ételmaradványok a gyorsétteremből. A legkiemelkedőbb helyet pedig az utcák legújabb szemete foglalja el: a piszkos, letaposott arcmaszk.

(Fotó: Török Erna)

Reggel nyolc óra körül azonban már nyoma sincs a hanyagságnak és a rendetlenségnek, olyan, mintha egy másik dimenzióba lépnénk be a buszmegálló három-négy méteres szélességében. Eltűnt a por, a sár és semmilyen papír sem éktelenkedik a földön, elnyelte a föld az összes cigarettacsikket. A buszmegálló hideg fémpadjára pedig egy gondosan félbehajtott kartondoboz került, arra az esetre, ha valaki várakozás közben leülne a padra, de nem szeretne érintkezni a jéghideg anyaggal.

Ilyenkor, a tiszta, felfrissült környezetben megváltozik a fény a reklámtáblákon, szebben süt a nap a padon ülőkre.

A szűk járda mellett lévő, gondosan bemeszelt házból minden reggel kilép egy kalapos ember. Tesz néhány lépést jobbra, majd balra. Körbenéz az utcán, kémleli a megállóban várakozó embereket. Ki, mit fog eldobni az utcán. Valószínűleg már megszokta, hogy másoknak nem olyan fontos az utca tisztasága, mint neki, hogy mások nem ismerik a szemeteskuka fogalmát és használatát, hogy a legtöbben természetesnek vélik azt, hogy ha szemetet látnak az utcán, akkor már maguk is eldobhatják a saját szemetüket.

(Fotó: Török Erna)

Egyáltalán nem tűnik elégedetlennek, sőt mérgesnek vagy indulatosnak sem. Egyszerűen csak végzi a „dolgát”. Leellenőrzi az utca lehetséges szemetét és a háza előtt, buszra várakozók cselekedetét. Eszik-e éppen valaki valamit, megtörténhet-e, hogy az iskolába induló gyerekek eldobják a rágógumit vagy a csokipapírt? Senki sem tulajdonít különösebb jelentőséget a bácsinak, nem tartják fontosnak, nem is értik, miért nézelődik ide-oda papucsban, otthoni ruhában és kalapban. Azt gondolhatják, hogy valamelyik buszra vár a furcsa alak.

Történt egyszer, hogy kora reggel egyedül álltam a fehérre meszelt ház előtt. Szerencsém volt, mert megfigyelhettem a reggeli rituálé részleteit. Söprű és lapát került elő a zöldre festett bádogkapu mögül. Miután eltűnt minden egyes nem oda kívánkozó elem, a bácsi előhúzta a locsolócsövet is és udvariasan odébb tessékelt a buszmegállóból. Gondosan lemosta a járdát, a padot és az úttestet. Közben megérkezett a buszom, mégsem szálltam fel, nem szerettem volna elszalasztani a lehetőséget, és beszélgetésbe elegyedtem a szorgoskodó bácsival. Időjárásról, takarításról, szokásokról beszélgettünk. Másnap nem csupán a tiszta buszmegállót csodálhattam meg, hanem az újonnan fehérre festett lépcsők mellett egy ugróiskola virított a buszmegálló mellett.