Laták István
Vannak események, amelyek nem kerülnek a feledés süllyesztőjébe. Ilyen emlékezetes számunkra az a történelmi pillanat, amikor 75 évvel ezelőtt, 1945. szeptember 19-én Szabadka város elöljárói aláírták első hivatásos színházunk alapító okiratát. Ugyancsak azon a napon a költő és novellista Laták Istvánt kinevezték az új intézmény igazgatójává. Őrzi ezt a felejthetetlen eseményt az emlékezet, akárcsak azt a felemelő, mélységesen megható színházavató ünnepséget, amellyel 1945. október 29-én első hivatásos magyar színházunkat útjára indították, átadták rendeltetésének.
Neves irodalomtörténészünk, Juhász Géza Párhuzamok és kapcsolatok című könyvében, amely színháztörténeti tanulmányokkal foglalkozik, hosszabb lélegzetű értekezést szentelt a szabadkai színházavatásnak. Ebből a figyelemre méltó tanulmányból idézek néhány részletet: „…két személyiségről kell szólni, akik a vajdasági Magyar Népszínház és a vajdasági-jugoszláviai magyar színjátszás további történetében, fejlődésében jelentős szerepet fognak játszani, s nevüket nagybetűvel írták be színháztörténetünkbe. Az egyik Pataki László, a másik Laták István.
Ezúttal Laták Istvánról, első hivatásos színházunk alapító igazgatójáról igyekszem szólni. Mindenekelőtt, őszintén be kell vallanunk, hogy megfeledkeztünk Laták Istvánról. Adósa vagyunk annak a lírai költőnek, novellistának, aki már a kezdet kezdetén, különösen az első fél évtizedben, igazi színházzá avatta az induló, megkapaszkodó új intézményt. Hangsúlyozom: igazi színházzá! Színházzá, amelyet magáénak tekintett a vajdasági (délvidéki) magyarság.”
Juhász Géza a továbbiakban megjegyzi, hogy Laták Istvánnak már 1939-ben volt olyan koncepciója a vajdasági magyar színjátszás szervezeti felépítéséről és küldetéséről, amelynek alapján alkalmasnak, sőt elhivatottnak bizonyult annak idején egy magyar népszínház jellegű intézmény megalapítására és vezetésére. Azokban az években a következő programot fogalmazta meg: „Létre kell hozni egy tervszerűen dolgozó magyar műkedvelő vándorszínházat, a néphez közel álló programmal, amely művészi célkitűzését a lehető legegyszerűbb eszközökkel igyekszik elérni… E színház feladata lesz a vidéki műkedvelés szakmai, művészi színvonalának emelése is, mert szereplése nem merül ki csupán egy-egy előadás megtartásában, hanem mivel a játékba bevonja a legtehetségesebb helyi műkedvelőket is, megismerteti velük a rendezés, de főleg a színészi játék mesterségbeli titkait is!”
Kétségtelen, hogy az alapító igazgató még 1939-ben kifejtett, megfogalmazott elképzelése életképesnek bizonyult, és realizálása nemcsak a magyar színművészetet népszerűsítette, de a műkedvelő színjátszás színvonalát is emelte, sőt fontos szerepet játszott az egész itt élő magyarság művelődési életében.
Laták István egykori elképzelését, amely például a műkedvelő színjátszásra vonatkozott, mindenekelőtt annak színvonalára, az 1945. szeptember 19-ei történések, az első magyar színházunk születésének napjára ráköszönő rendhagyó esemény minden tekintetben igazolta. Hogy mi volt az a rendhagyó esemény? Az történt, hogy megvolt ugyan, örömünkre, az új intézmény, sőt annak igazgatóját is kinevezték, hiányzott azonban az egyik legfontosabb tényező: a társulat! Nem volt társulat. Súlyosbította a helyzetet, hogy világossá vált: nem is lesz. Ugyanis mélyponton volt akkor a két ország, Magyarország és Jugoszlávia közötti kapcsolat, minek folytán hivatásos színészeket onnan szerződtetni nem lehetett. Más volt a helyzet az ugyancsak azokban a napokban alakuló hivatásos horvát színházzal, amely azonnal megkezdhette működését, mivelhogy a zágrábi Horvát Nemzeti Színház azonnal a segítségére sietett.
Az akkor alakult hivatásos színházunk számára egyetlen lehetőség maradt: Vajdaság akkori legjobb amatőr színjátszóinak a szerződtetése. Tudta ezt Laták István, és nem habozott. Azonnal felvételi vizsgát hirdetett, nem kis meglepetésre csaknem ötvenen jelentkeztek. Két napig tartott a felvételi vizsga, és megszületett az első hivatásos magyar színházunk társulata. Úgy érzem, hogy 75 év után fel kell sorolnom az akkori színügyi bizottság tagjainak a nevét, azokét, akik nem hagyták itt Vajdaságot, szülőföldjüket, hanem igyekeztek mindenben segíteni: Garay Béla, Lévay Endre, Richter János, Kizúr Eta, dr. Steinfeld Sándor, Nándor Kató, Hangya András, Lévay Anna és dr. Kunszabó György.
Laták István meg nem alkuvó határozottsága, emberi és művészi magatartása indította útjára az amatőr színjátszókból álló társulatot, amelynek aztán minden tagja töretlen hűséggel szolgálta a színházat, és a közönség, a közösség, amely magáénak tekintette a színházat, várta és köszöntette. Hogy mit jelentett a társulat tagjai számára az ilyetén való fogadás, azt egy példával igyekszem igazolni.
Közel harminc évvel ezelőtt Zentán vendégszerepelt a budapesti Nemzeti Színház. 1993. november 2-án Sütő András Advent a Hargitán című drámáját mutatta be a neves társulat. Az említett darabban fellépett a magyar nemzet két legendás színművésze, Sinkovits Imre és Agárdy Gábor. A nagynevű társulatot Zenta város nevében Hajnal Jenő üdvözölte, a következő mondattal: Köszöntjük itt, Zentán a Nemzeti Színházunkat!
A Nemzeti Színházunkat! Előadás után az öltözőben Sinkovits Imre mélységes meghatódottsággal csendesen elmondta, hogy a társulatnak nagyon jólesett, ahogy itt a Délvidéken köszöntötték a Nemzeti Színházat. Elmondtam ezt a kis történetet, hogy ilyen formában is hangsúlyozzam, mit jelent az, amikor a közönség a színházát köszönti. Ez a színész számára sokat, nagyon sokat jelent.
Laták István a színészeinek erkölcsi nevelésére is komoly gondot fordított. Ennek köszönhető, hogy igazgatása alatt, éppen úgy, mint a tömbben, a szórványban is színházunkat, színházát várta a közönség.
Kissé elfogultan, de igaz tisztelettel, nagyrabecsüléssel igyekeztem szólni Laták Istvánról, egykori igazgatómról, arról a színházigazgatóról, aki küldetésének tekintette, és szívvel-lélekkel tette a dolgát, hogy a színház, a mi első magyar színházunk, az legyen, aminek megálmodták, a vajdasági, a délvidéki magyarság megtartó, felemelő, igaz szellemi otthona.
