Az utóbbi időben megszaporodott azoknak a tanulóknak a száma, akik amiatt kerülnek az iskolai szakmunkatárs látóterébe, mert keresik a határokat, amelyek közt biztonsággal tevékenykedhetnek. Ne fizikai keretekre gondoljunk, hanem olyan szabályra, amelyhez igazodni tud a gyerek viselkedésében, magatartásában. A problémát kiváltó viselkedési paletta sokszínű, de a beszélgetések során kiderül, hogy nem volt benne konkrét ártó szándék. Az attitűd, hogy miért ne tehetném meg következmények nélkül, amit szeretnék, jellemzően azoknál a gyerekeknél ismerhető fel, akik nevelésük során ritkán találkoztak határozott szülői fellépéssel. Olvashatunk sokat arról, hogy a mai szülők félnek a saját gyerekeiktől, sakkban lehet őket tartani némi hisztivel és vagdalódzással, és ilyenkor az anyukák, apukák fejvesztve rohannak teljesíteni az aprócseprők kívánságait, hogy kiengeszteljék őket. Noha azt gondolom, hogy ez a leegyszerűsített következtetés nem ragadja meg az egyéni problémákat, az adott család sajátos nehézségeit, a mindennapi küzdelmeiket – legyen az a szükséges anyagiak előteremtése, beteg családtag vagy válás –, mégis érdemes elgondolkodnunk, hogy milyen nevelő hatásokat tapasztal az a kisgyerek, akinek otthon sohasem mondtak szeretetteljesen nemet valamire, ami nem az ő életkorának megfelelő, vagy amivel bánt másokat.
Amikor a gyerekünk kicsi, és sétálni indulunk a városközpontban, mielőtt átmennénk a gyalogátkelőn, megfogjuk a kezét, és határozottan elmagyarázzuk, mi a biztonságos viselkedés gyalogosként. A legtöbb szülő ezt észszerű hozzáállásnak tartja, mert a gyerekeknek tudniuk kell, hogy nem szaladhatnak ki a forgalmas utakra. Sok minden másban azonban nem adnak a gyerekeiknek világos utasítást. Ahogy belépnek a négy fal közé, sok gyerek úgy cseperedik föl, hogy minden akadály nélkül megteheti, amit szeretne, függetlenül attól, hogy az nem szolgálja az ő érdekeit, nincsen pozitív hatással a fejlődésére. Azt tapasztalom, hogy már a kisebbek is akkor fekszenek esténként, amikor a szüleik, mert a kicsi nem hajlandó ágyba bújni, csak akkor, amikor a ház elcsöndösödik. Reggel persze alhat, ameddig csak bír, hiszen így legalább a reggeli órák nyugodtan telnek túlterhelt szülei számára. Mindez nem segíti elő a gyerekek egészséges fejlődését, és a kicsiben erősíti azt az érzést, hogy gyerekként megtehet mindent, amit a felnőttek. Természetesen nem szabad kiragadnunk egy-egy elemet a gyerekekkel való mindennapi együttélésből, hiszen adódhat olyan helyzet egy család életében, amikor később fekszik a gyerek, inkább a tendenciát fontos felismernünk. Jó lenne, ha szülőként tudnánk időt és energiát szakítani arra, hogy ne csak arra helyezzük a hangsúlyt, hogy a gyerekünket megóvjuk az életveszélytől, hanem útmutatást adjunk más területeken is, például a kortársakkal való kapcsolat kialakításában, más emberekkel való viselkedésben. Ehhez az út a családi élet során felállított kereteken át vezet, és kiemelkedően fontos, hogy ezeket a szülők állítsák fel, ne pedig a család szeme fénye. Sokszor kell nemet mondanunk, de biztosak lehetünk benne, hogy ha emellett a gyerek szeretetteljes odafigyelésben és személyes, vele töltött időben részesül, akkor nem fog sérülni attól, ha valamit nem engedünk meg neki. Hosszú távon az emberi kapcsolatai látják kárát, ha nem gondol másokra is a kritikus helyzetekben.
A szülők részéről mindez sok időt és energiát igényel: megtalálni a középutat a túlzott megengedés és a túlzott szigor között. Sokan arról számolnak be, hogy kisgyerekként mindent megtiltottak nekik, és elutasító légkörben nevelkedtek, ezért a saját gyerekeiket másképp nevelik. Azt kell tudatosítanunk, hogy a gyerekek nagyobb biztonságban fogják érezni magukat azáltal, ha egyértelművé tesszük számukra a viselkedési kereteket. Ez is része a szeretetteljes gondoskodásnak, mert a keretek hiányát a gyerekek sokszor éppen elhanyagolásnak, szeretetlenségnek élik meg. Ne féljünk néha nemet mondani, ha az valóban szükséges!
