2024. április 25., csütörtök
IN MEMORIAM

„Eső veri a sziklákat, mállik / a betűkről az ékezet…”

(Böndör Pál 1947–2020)

Hetvenhárom éves korában elment, itt hagyott bennünket Böndör Pál, költő, író, dramaturg, újságíró, szerkesztő. 1970-es indulása óta (a szerb fordításban megjelent két válogatást és egy gyermekverskötetet leszámítva) tizenkét verseskötet és két regény szerzőségét jegyezte.

Nemcsak demotivál és frusztrál a hír, ahogyan annyi hír frusztrál és kedvetlenít el az elmúlt hónapokban, hanem sokkol is: amikor meghallom, percekig nem tudok megszólalni a telefonba. Ahogyan az év elején nem tudtuk elképzelni, elmúlhat úgy egy esztendő, hogy sem könyvfesztivál, sem könyvhét, sem könyvvásár (minden író-olvasó ember lételeme) nem kerül megrendezésre, ugyanúgy nem tudtuk elképzelni azt sem, úgy kell majd élnünk, hogy nem lesz velünk többé Böndör Pál.

A Symposion folyóirat második nemzedékének volt a tagja, de azt vallotta, ugyanúgy tartozott a Tolnai-, mint a Sziveri-féle Symposion szerkesztőségéhez is, a két költőtárstól eltérően azonban egy másfajta, halkabb, csendesebb „karsztosabb” költői beszédmódot képviselt, Danyi Magdolnával egyetemben egy fegyelmezettebb, szűkszavúbb, de ugyanakkor precíz és pontos versbeszédet, ahol minden egyes szónak külön súlya van, ahol minden szónak megvan a maga súlya.

Életében is szűkszavú, halk emberként ismerhettük meg, éppen ezért minden egyes szavára koncentráltan kellett odafigyelni. Sokáig magáztam, és sohasem tisztázódott teljesen, megittuk-e ténylegesen a pertut, vagy miként is váltottunk át a tegeződésre, bárhogy is volt, mindig is azt éreztem, az idősebb pályatárs féltő, egyúttal szigorú figyelme irányul felém. De nemcsak felém, hanem mindenki felé, aki érdemesnek látta még e vidéken, hogy a nyelv szeretetével, a szavak művészetével foglalkozzon. Pont ezért sokszor volt teljes joggal dühös, mert nagyon tudta bosszantani a pongyolaság, a pontatlanság, a hanyagság, a maszatolás, amiből egyre többet és többet láthatott maga körül.

A feledhetetlen verseskötetek mellett a Bender & Tsa. című regényével identitástörténetünk egyik legszebb elbeszélését hagyta maga után, rávilágítva arra, hogy a különböző hatalmi rendszerek packázásaikkal hányszor is kérdőjelezik meg újra és újra elidegeníthetetlen jogunkat nevünkhöz, nyelvünkhöz, nemzetiségünkhöz, identitásunk legszentebb attribútumaihoz.

Az elmúlt hónapokban megtanulhattunk különbséget tenni a valóban fontos és a mellékes dolgaink között, most mégis mellbe vág a felismerés, mennyire lényegtelenné válnak a tegnapi gondjaink egyik percről a másikra: hétfő hajnalban miközben nem sózom meg a paradicsomot, eszembe jut a paradicsomos verse („mintha semmit sem csináltam volna, mintha sehol sem lennék”), bizonyára azért, gondolom, mert fel kell hívnom őt, hogy megbeszéljem vele a keddi utazásunk részleteit, de akkor még nem tudom, hogy ezentúl mindig eszembe fog jutni, amikor paradicsomot eszek reggelire, ahogyan évtizedek óta a böndöri karsztversek jutnak az eszembe, amikor leérünk a Mediterránhoz, mert előbb még meg kell másznunk a hegyeket, hogy megláthassuk az azúrkék tengert. Reggeli közben arra gondolok, azért jut eszembe a vers, mert nemsokára fel kell őt hívnom, amikor meghallom a sokkoló hírt, már arra gondolok, azért jutott eszembe, mert ő próbált üzenni immár a túlvilágról: mindegy, hogy megsózzuk vagy sem a paradicsomot. Mintha semmit sem csináltunk volna, mintha sehol sem lennénk.

Nyugodj békében, Böndör Pál, isten veled, Pali!