Vajon vannak-e valahol vidám völgyek,
hol nyílnak még most is kerti virágok?
Világunkban orkán zúgott, tekergett,
régmúlt teremtés kígyója gyanánt,
kitépte kedves Paradicsomot tövestül,
széttörte almafánkat, büszke cigányt,
se bölcsességünk, sem eredendő bűnünk
nem érlelődhet immár. Őseink öröksége,
e csodás rubin, piheg a sárban, ághegyen
haldoklik barnás, büdös, búcsúzó éneke.
Széltölcsér hátára kanördög pattan,
földön fojtogat, pusztít, egünket zabálja.
Haragos villám sújt, tudatunk robban!
Nincsen már Nap, se Hold, se Csillagok.
Ablakunk előtt küzd a platán, két ága
nyaklik, dereka föladja. Túlnan a hársfa
tetőn üt lyukat, padlásra fekteti, szegény,
jövendő virágát, mely soha nem nyílik,
– Felhőszakadás! – kiáltom kedvesemnek.
Égi csatornák gátja szakad, és indul a szennyes
áradat, millenáris szutykunkat hömpölygeti,
hordja hátán, cipeli, örvénnyel görgeti,
s alázza, gyalázza, kátránnyá átkozza,
percenként százszor, ezerszer erőszakolja
Nap, Hold, Hajnalcsillag legszebb leányát:
szerelmünket, szelíd, szép, szőke Tiszánkat.
2020. szeptember 29.
