2020, amíg ezt a rap-cuccot behoztam 1996-ban, és fellépni vele 2002-ben kezdtem…
Azóta ráültek a nagypénzű producerek, a miriádnyi kis zsivány, s ami ennél sokkal rosszabb, később az úgynevezett „narodnjakoreperik”. Olyan fajta abomináció, istenkáromlás jött így létre ebben az országban zenei téren, amely példátlan.
Gondoltam, felnézek a Kínaihoz egy tisztes vacsorára, de, mégis, mi van, ha nincs otthon?
Nem fogok úgy tenni, mint a mai napon a srác, aki ki akarta nyitni a kaput, lökte is be, de megpillantotta a rokonom. Gondolom, 2-3000 euró ( = tárgyakban talán, nem tudom, mit gondolhatnak az ilyenek) nem jönne rosszul neki (függetlenül attól, hogy semmilyen problémát nem tudna megoldani vele), de nekem még ennyim sincs.
Éhező mívész létemre, a Kínaihoz járni nagyon tanácsos volt, mert a jóindulatát, amelyben mindvégig bővelkedett, magamba szívtam-nyeltem… olyan volt a Kínai, mint egy isteni olvasztótégely (nem, nem mint azok a betondzsungel-rengeteg beteg nagyvárosok), a sok „proletárt” – khm-khm, hagyta kifejezésre jutni, és megfürdeni nyakig a saját ürülékében, majd, és a fickó, leszámítva a mondandója súlyát, olyan jól tudott főzni, hogy nem volt benne hiba… kedvencem nála a frissen fagyasztott, zsenge zöldségből készült, szójaleves és vöröshagymás paradicsommártással nyakonöntött rizsescsirke volt. Mind a tíz ujjam megnyaltam később.
A Kínai, mondanivalója súlyosságának okán a szupernehéz kategóriába tartozott, és csupán létével képes volt kihívni az izgága emberek dühét.
Nem is csoda, hogy a mindenki A Kínainak nevezte… előbbről volt ő itt, mint „Mei” s a Raffles, valamint a Centar áruház helyén az óriási kínai bolt, ahol minden olcsó volt, de sosem működött úgy, ahogy kellett volna. És, ami a legfélrevezetőbb volt vele kapcsolatban, hogy betéve tudta a Ji-Kinget, azonban csakis személyes Isten-beszélgetésre használta volna, ha az anyja, a soha-be-nem álló orcájával meg nem vádolja ezzel-azzal-amazzal, teljes izolációt váltva így ki nála. Pedig szeretni, azt nagyon tudott. Minden téren, a szerelmet, tevékeny szeretetet gyakorolta, s elmondta magáról, hogy nézd: én minden téren biszexuális vagyok, kivéve az ágyban. Ott abszolúte hetero vagyok, és ha ne adj’ Isten, úgy adja a fátum, hogy egy valaki vagy valami hozzá próbál érni az ánuszomhoz, hát a helyszínen megcsonkítom.
Egyik fő faszcinációja Vietnam volt. Sajnos elrontották az írott törvények az íratlanokat, és Vietnamban egyetlen íratlan törvény volt: Vagy szeress, (tanulj meg szeretni), vagy halj meg. Ezért voltak hát még a vérei, a kínai hódítók is – pokrócokkal, lovakkal ellátva, kénytelenek megalázottan a régmúltban letörten hazabaktatni.
De, hogy Amerika számára mit rendeztek, az aztán nagy volt!
Innen ered a szerb (Voodoo Popeye) közmondás is, mely szerint „Uspeh (uz peh) je Ameru Vietnam”.
Hiába törte volna le a kínai minden létező taktikájával az ismét visszarendeződőben levő kényes elméjét, hogy lássák mások is, nemcsak a nagyon hajlott korú, ősi taoista mesterek találták néha maguk a magány már-már egészen kellemetlen érzésében, hanem, bizony, középkorú, pocakos családapácskák is…
A kínaira mindig ráragadtak a nők, talán orientális vonásai okán, nem tudtam biztosan, de egy tény, mérhetetlen erőt, békét, és, ha jól belegondoltál, a maszkok mögött mérhetetlen humorérzéket, szellemességet sugározott, ezzel alaposan meg volt áldva. Főleg a nincstelen szeretettel. Azonban, a szavakat, mint a bajkeverés eszközeit, nagyon csínján élve velük használta, úgy, hogy ne kelljen fölösleges kalamajkát okoznia…
A Kínai saját tapasztalataiból kiindulva legszívesebben a buddhizmust választotta volna, azonban, mivel katolikus családban nevelkedett, idejekorán elkezdte nézegetni egy Képes Biblia rajzait, s mikorra 6 éves lett, már minden történetét kívülről fújva ismert. A Károli-biblia maradt, amit 15 évesen kapott egyik jóakarójától, aki azonban tudta, hogy ezzel a cselekedetével micsoda káoszt fog írni a Kínai személyes életében.
A Szentség átok-áldása.
Nos, felruccantam a Kínaihoz, s az fogadott, amire számítottam: egy mosoly.
Hogy ennek mekkora ereje van – dünnyögtem-duzzogtam magamban – és nem fél, a sátántól sem. Hiszi, amit elolvasott a János mennyei jelenésekről szóló könyvében, és semmi pénzért nem adná el magát a „Skynetnek”. A kicsik megpróbálták folyton lehúzni, de nem lehetett. S a Kínai egyszerre eltűnt vecsernyém közben… addig is nevetve nézte-szemlélte a „felnőttek” kamaszos-gyerekes, és a nők aggodalmas tusáit önmagukkal, hogy ismét és ismét rájöjjenek: az idő és hely nélküli végtelennel találkoztak ott, ahol összeért a nap és az éj.
A központi, benső Nap vonzásában élt maga a Kínai is, ehhez kötődött, és világított volna folyton, mint egy isteni kohó.
Tik-tak, szólt az óra, és egy mosollyal átitatott hang a paraván mögül – miből van ez, áldja meg az Isten, hogy állandóan meggyógyul, és miből van a lelke, hogy állandóan fiatal, miközben egy középkorú családapa???
Tika-takk, szólt a hang, s ezt is mondta, a paraván mögül: Tudjátok, a központi Nap mindenek felett áll, nem vacak kis országokra, földrajzi térségekre gondolva süt csak ám… de tudod mit? Mutasd, hogy rajtad van-e a pecsét! Melyik János 13:18-asa!
