„Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Erről mi a véleményetek? Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez, és így szólt hozzá: Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szőlőben! A fiú azt válaszolta: »Nincs kedvem!«, de később megbánta, és mégis kiment. Odament a másikhoz, és annak is szólt. Az így válaszolt: »Szívesen, uram!«, menni azonban nem ment. Kettőjük közül melyikük teljesítette az apa akaratát?”Azt felelték: „Az első.”Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek: A vámosok és utcanők megelőznek bennetek Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazságosság útján járva, és ti nem hittetek neki, a vámosok és utcanők viszont hittek neki. És ti, akik mindezt láttátok, még utólag sem tértek jobb belátásra, hogy higgyetek neki!”
Krisztusban, kedves Testvéreim!
A mai evangéliumban Jézus igencsak kemény szavakat intéz a zsidó vallási vezetőkhöz. „A vámosok és utcanők megelőznek benneteket Isten országában.” A példázat, amit mondott nekik, az apa és a két fiú története akár a miénk is lehetne. Próbáljuk csak behelyettesíteni magunkat a történetbe. Mi hogyan válaszoltunk volna az apa kérésére? Biztosan igent mondtunk volna, és ki is mentünk volna a szőlőbe? Vagy lázadtunk volna, úgy, ahogy az első fiú? És később megbánva lázadásunkat mégis engedelmeskedtünk volna? Vagy igent mondunk, de mégsem tesszük meg azt? Érdemes ezen elgondolkodni. Vizsgáljuk meg, milyen volt ez a két fiú. Az első lázadó kimerte mondani, amit gondol, bátor is egyben. Ellenszegült, de mégis ott volt benne egy fontos momentum. Megbánta, hogy ellenszegült. Reflektált önmagára, hogy valamit nem jól csinált. Belátta a vétkét. Kicsit hasonlít ez a tékozló fiúhoz, aki magába szállt, és visszatért az Atyjához. A második fiú látszólag engedelmes volt. Azt mondta: „igen, apám, megyek!” De mégsem cselekedett úgy. Azt gondolta magáról, hogy jó úton van. Ilyenek voltak a farizeusok is, akik Mózes székében ültek, akik vezető pozíciót töltöttek be, akik azt gondolták magukról, hogy Isten akarata szerint cselekszenek. De mindez csak látszat volt, mert az atyák hagyományát többre becsülték, mint Isten parancsát. Olyan sok szabályt hoztak a törvény mellé, hogy azt már képtelenség volt megtartani az egyszerű nép számára, csak a külsőségekre helyezték a hangsúlyt, a lényegről, a bensőséges istenkapcsolatról megfeledkeztek. Jézus sokszor ezért meg is fedte őket, mondván: „Olyanok vagytok, mint a fehérre meszelt sírok, kívül tiszták, de belülről tisztátalanok. Távol van a szívetek Istentől.”
A két fiú példázata rólunk is szól, a mi istenkapcsolatunkról. Látszólagos vagy valódi? Látszatkeresztények vagyunk? Vagy valóban kövessük Jézust? Jézus követése a maximumot kéri tőlünk. Ne elégedjünk meg azzal, hogy vasárnap elmegyünk a templomba, és ne legyünk megelégedve azzal se, hogy elmondjuk a kötelező imádságainkat, vagy éppen befizetjük az évi hitközségi adót, vagy hogy betű szerint betartjuk a tízparancsolatot. Ezeket a farizeusok is megtették. Ez, kedves testvérek, a minimum, amit megtehetünk! Jézus azt mondja tanítványainak: „Ha igazságotok nem múlja felül a farizeusok igazságát, nem mentek be a mennyek országába.” Az igazság Isten akaratának teljesítését jelenti. Cselekvésre utal, arra a cselekvésre, amellyel az ember megteszi Isten akaratát. De ehhez elengedhetetlen az, hogy az ember gondolataiban is Isten akaratához igazodjon. Ehhez pedig belső megtérésre van szükség. A megtérés nemcsak egy hirtelen érzelmi fellángolás, hanem gondolkodásmódunk gyökeres megváltozása. Tévedésünk belátása, elfordulás a bűntől, és szívbéli odafordulás az Istenhez. Ha megfigyeltük a szentmise mai olvasmányait, mind erről szólnak. Az olvasmányban Ezekiel próféta a következőképpen írja ezt le: „Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amelyet elkövetett, s a törvényhez és az igazsághoz igazodik, megmenti életét.” Fontos, hogy már gondolatban ellenálljunk, elforduljunk a bűntől, a kísértéstől, a bűn vágyától, mert a harc kimenetele bennünk dől el, már a gondolatainkban. Az életvitelváltás oly elterjedt napjainkban. Valakik edzőterembe járnak, egészségesebben táplálkoznak, életszemléletet váltanak, hogy hosszabb életük legyen, de megtesszük-e ezt a szemléletváltást az örök élet szempontjából? A zsoltáros azért imádkozik az Úrhoz, hogy utat mutasson neki és hogy megtanuljon az igazság szerint élni, bizalmat ad az Istennek, mert tudja, hogy nincs más üdvözítő. Tisztában van azzal, hogy az Úr nem fordul el a bűnöstől, ha az alázatosan megvallja vétkét, és engedelmeskedik. Ezt a következőképpen szemlélteti: „Az Úr igazságos és jóságos, ezért a bűnösöknek is utat mutat. Az alázatost a jóban vezérli, a szelídet az útjára tanítja.” Ebből világos lehet számunkra, hogy Isten csak akkor tud bennünket vezetni az üdvösség útján, ha alázatosak és szelídek vagyunk feléje. Azaz ha hajlandóak vagyunk tanulni, hallgatni az Ő szavára, és meg is tenni azt. Az evangéliumban elhangzott felszólítás: „Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szőlőben!”, nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre. Tehát most kell elindulnunk, ma kell Isten országát építeni, oly módon, hogy nem a külső teljesítményekre tesszük a hangsúlyt, hanem a belső, hitbéli meggyőződésünkre. Ezáltal még a legszerényebb tevékenységünk révén is tudunk, szolgálunk az Úrnak és felebarátainknak.
Ámen.
(A szerző a szabadkai székesegyház káplánja.)
