Hogy az együttműködés, az együttműködési képesség mennyire fontos, bizonyítja az a tény is, hogy ezt a készséget az alapvető kompetenciák sorába is beillesztették a társas kompetenciák közé, és intézményesen, már óvodáskortól kezdve nevelési és oktatási feladatként szerepel világszerte az óvodák és iskolák életében, a pedagógusok munkájában. Amikor az együttműködésről beszélek, nemcsak a gyerekek, a diákok közötti együttműködésre gondolok, hanem arra a kapcsolatrendszerre is, amelyet pedagógiai háromszögnek is neveznek.
A gyerek-szülő-tanár háromszögről van szó, amelyet a nevelés alapvető háromszögének is tartanak, hisz számos otthoni és iskolai probléma könnyebben megoldódna, ha működne ennek a háromszögnek a kapcsolatrendszere. Úgy kell elképzelni – fogalmazták meg az egyik gyerekneveléssel foglalkozó weboldalon –, hogy a csúcsában balra a szülő, jobbra a pedagógus (vagyis az iskola), a felettük lévő csúcsban, legfelül pedig a gyerek, a diák helyezkedik el. Ez a felosztás azért ilyen, mert a geometriai elrendezés jelképezi azt, hogy a szülő és a pedagógus azok, akik jó alapot biztosíthatnak/biztosítanak a „felépítményüknek”, a gyerek fejlődésének. A háromszög három oldala pedig a három nevelési szereplő közötti kommunikációt jelenti. Ha a háromszögben bármelyik két résztvevő között csökken a kommunikáció, a közöttük lévő kapcsolat nem megfelelően működik, csökken annak az esélye is, hogy a gyermek megfelelőképpen fejlődjön. Mondhatjuk úgy is, hogy minél jobb a részvevők mindig kétirányú kommunikációja (gyerek-szülő, szülő-pedagógus, gyerek-pedagógus), annál hatékonyabban járulnak hozzá a gyermek neveléséhez. Annak ellenére, hogy mindenki tudja, a szülőnek és a pedagógusnak együtt kell működnie a gyermek érdekében, ez nem mindig válik valóra. Nemegyszer megtörtént, hogy akármennyire is igyekezett az osztályfőnök, hogy bevonja a problematikus viselkedésű vagy tanulási, fejlődési nehézséggel küzdő gyerek szüleit a közös célért, a szülő nem mutatott nagy érdeklődést a gyermeke iskolai élete iránt. Sőt, ha mélyebbre ásunk a kapcsolatrendszerekben, azt látjuk, hogy ebben a háromszögben a szülő-gyermek viszony az a pedagógusok elleni összefogáson alapszik, lehetetlenné téve az osztályfőnök, a tanárok ráhatását a gyermek fejlődésére, támogatva a gyermek negatív, közösségromboló viselkedését, az intézmény írott és íratlan szabályainak megszegését, valamilyen módon jutalmazva a nem elfogadható közösségi viselkedést. Mind gyakoribb jelenség tehát, hogy a gyerek és a szülő fognak össze a tanintézmény ellen. Összekovácsolódik a család a pedagógus ellenében, és mivel a gyerek ebben a helyzetben megerősödik, egyre fokozódó ellenérzésekkel megy iskolába, amivel általában, éretlensége miatt, nem tud megbirkózni. Ilyenkor előre felmentve érzi magát a tanárral, az osztállyal kapcsolatos bármilyen cselekedetéért. Sokat megenged magának, ami a társak és a tanárok általi kiközösítéshez is vezethet. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a szülő csúcs valójában kétszülős csúcs: apából és anyából áll. Ha viszont ezen a csúcson az apa és az anya nem egyforma, egyenrangú hatókörű a gyermekük nevelésében, ha nem családi feladatmegosztásról van szó, szintén kommunikációs nehézségekre számíthat a pedagógus. A legjobb, ha mindkét szülőre egyaránt számíthat az óvónő vagy a tanár.
Nemcsak a családi viszonyrendszerben, az apa-anya-gyerek háromszögben, hanem az iskolában, a tanár-diák-szülő háromszögben is megtörténik, hogy valaki kiszorul a rendszerből. Amint az egyik kapcsolatrendszer sérül, például kölcsönös bizalom híján, a felek igyekeznek egymás értékrendjét érvényteleníteni, a tekintélyét aláásni. Az is megtörténik, hogy a szülő és a tanár fog össze, lesz szövetséges a gyermekkel, diákkal szemben. Ekkor a szülő és a tanár is elveszíti a gyerek bizalmát, és egy lázadó, iskolából vagy otthonról menekülő gyerekkel szembesülünk. Mindenesetre az együttműködést ápolni és fejleszteni kell. Ezért legtöbbet a pedagógusok tehet azzal, hogy igyekeznek minél többet és minél jobban bevonni az iskola életébe a szülőket, amikor is a szülőt partnernek tartják. Amikor erős a tanintézmény életében és a döntéshozatalban a szülői részvétel. A hatékony iskolákat kutatók megállapították, hogy azok az igazán hatékonyak, amelyek együttműködőek. „Mert a szülői bevonódás fejleszti a tanulói teljesítményt, és pozitív hatást gyakorol a társas kompetenciákra és az iskolai beilleszkedésre is.” „A szülők részvétele nemcsak az iskolai eredményességre hat, hanem a tanulók iskolához fűződő attitűdjére, a tanulásra fordított időre és az iskolai magatartásra is.” (Imre Nóra) Vannak hagyományos kapcsolattartási formák: szülői értekezlet, üzenőfüzet, nyitott órák, nyílt napok, családlátogatás. Vannak újabb kapcsolattartási módozatok is, mint a szabadidős tevékenységek az intézményben és azon kívüli helyszíneken, rendezvények, közös zenélés, kirándulás, szülői továbbképzések, ismeretterjesztő előadások, évnyitó, sportnap, ahova a szülők vagy az egész család bevonható.
Nagyon remélem, hogy 2012 óta megváltozott a helyzet, mert egy szerbiai kutatásból kiderült, hogy hazánkban az „iskolába járó szülők” több mint 80 százalékát nem érdekli a gyermeke iskolája. A szülők és a tanintézmények nem jó partnerek abban, hogy a gyermek az iskolában (képességeihez mérten) eredményes legyen, és ott jól érezze magát. Ez a tény rendkívül lehangoló. Sőt a PISA-tesztelések eredményei is megerősítették, hogy a szülői érdeklődés és törődés a gyermek iránt minden életkorban jótékony hatással van az eredményességre.
Az, hogy a szülő tartja a kapcsolatot, bejár az iskolába szülői értekezletekre, fogadóórákra, rendezvényekre, egyik fokmérője a szülő gyermeke iránti érdeklődésének és törődésének.
